Fotó: VMP

Átkerekeztem az Üllői úton és már ott is voltam. Hosszan nyomtam a csengőt megtörve a galambok turbékolását. Tacsi lobogó fülekkel futott üdvözölni és boldogan nyalogatni kezdte a kerítésen nyugvó kezemet. Csókolom mama. Ahogy elhaladtam mellette, mély levegőt vettem, hogy érezzem a rózsalugas illatát. Hogy tetszik lenni, kérdeztem ahogy puszit nyomtam a puha, szappan illatú arcára, a kék köves fülbevaló és a pisze orra közé. Ma tyúkot vágunk, segítesz? Ujjongva szökdeltem végig az udvaron és csalódottan megtorpantam mikor észrevettem, a bádog vödörből már égnek mered egy pár láb, az állat megkopasztva. Többet levágunk, tette vállamra a kezét. Gyere, kiválaszthatod őket. Ne félj, a kakas nincs itt. A kakas félelmetes volt: amint meglátott, mindig hozzám rohant és éles, szúrós sarkantyújával vehemensen rugdosni kezdett, ahol ért. Korábban, míg nem volt, szerettem bemenni a tyúkudvarba, hogy mezítláb lépkedhessek a friss, még langyos tyúkszarban. Figyeltem, ahogy a lábujjak közt kitüremkedik az anyag, épp, mint mikor mama a krumplit töri. Mamának nem csak a keze volt erős, a lába is. Mikor egérre akadt a nyárikonyhában, kiűzte onnan a verandára és ott taposta agyon papucsos lábával. Akkor nagyon megijedtem, mert ilyen erősnek és hatalmasnak még nem láttam őt, aki pillanat alatt képes kioltani egy életet. A tyúkélet az más volt, szinte természetes, hogy volt, nincs. No, menjünk hátra, ragadott kézen.Választhatsz kettőt, több nem fér a fagyasztóba. A készletre ügyelni kell. Mama nem volt fösvény, csak szerette a biztonságot. A kamrából csak akkor adott a rokonoknak, mikor már a megkeményedett szilvalekvárok kiszorulni látszottak. Izgatottan léptem a tyúkudvarba és a választás hatalmától dülledő mellkassal rámutattam a vesztesekre. Mama odacsalogatta az elsőt és gyengéden a karjára ültette, még utoljára. A szőlőlugas alatt már elő volt készítve minden. Hurokkal finoman átkötötte a lábakat és felakasztotta a kampóra, majd határozott mozdulattal elvágta a kopasz nyakat. Kicsit hátrébb léptem, onnan figyeltem, ahogy az állat vergődik. A tacskó rögtön lefetyelni kezdte a friss vért a kampó alatti kopott lábasból. A tyúk hirtelen akkorát vonaglott, hogy csodával határos módon leakasztotta magát. Majd a meglazult hurkot elhagyva fej nélkül, spriccelő nyakkal rohangálni kezdett az udvaron, nyomában a csaholó kutyával. Mama nem ijedt meg egy percre sem, aki túlélt egy háborút fel volt már készülve ennél szokatlanabb látványra is. A szökevény hamarosan a forrázóvödörben nyugodott. Mama hozta a forró vizet a konyhából és ráöntötte. Jellegzetes ázott toll szag csapott fel a vödörből. Ahol éri a forró víz, ott könnyebb kitépni a tollat, mutatta, hogyan kell kopasztani. Belezés után a kerti csapnál öblítette át, hogy aztán konyhakészen kerüljön fel a házba. Tacsival fogócskáztunk, míg mama az ebédet készítette. Összefutott a nyál a számban, mikor megéreztem a konyhaablak alatt az étel illatát: a kedvencem készült. Ebéd, harsogta mama az ablakból. Csirkepaprikás nokedlivel, tette elém a gőzölgő tányért. Ez az, amit együtt vágtunk?- kérdeztem. Nem, mondta mama. Kár, válaszoltam csalódottan. Mama ezt látva hozzátette:  valójában, nem is csirke, hanem kakaspaprikás, amit ma eszünk. Cinkos tekintetem összevillant mama kék szemével. Számban a comb még omlósabbnak tűnt és úgy éreztem én vagyok a világon a legboldogabb abban a pillanatban, ott a verandán, miközben a galambok búgó hangja elvegyült az evőeszközök csörömpölésével.

Fotó: VMP

Én valójában sosem akartam megnősülni, mindig is nyíltan vallottam: a függetlenség híve vagyok. Mégis, két éve találkoztam egy nővel, aki nagyban különbözött a korábbiaktól, jó értelemben véve persze, és itt nem csak a csípő-derék-mellkörméret bűvös hármasára gondolok. A szép arc mögött kivételesen agy is volt, és izgalmas tűz égett szemeiben. Túl későn vált világossá számomra, hogy ez a tűz nemcsak szexuális pajkosságban nyilvánul meg, hanem egyfajta neurózis következménye. Megismerkedésünk táján ráadásul a baráti körben sorra estek el a srácok, engedtek a partneri és társadalmi nyomásnak, közeledve a negyven felé. Szóval, elveim ellenére, elvettem ezt a nőt.

A házasság rémálommá változtatta a korábban olajozottan működő kapcsolatot. A volt csajom onnantól kezdve felhatalmazva érezte magát, hogy diktáljon, méghozzá rohamtempóban: vegyük meg azt a lakást, újítsuk fel, már jöhet is a gyerek. Otthon folyamatossá vált az elvárás és a nyomás rajtam. Én pedig, a magam részéről dugást akartam, egyebet nem, így gyereket sem. Az eredménytelenség is engem igazolt, nem sikerült teherbe esnie 8 hónap alatt. Nem nyugodott, egyre erőszakosabban nyomatta a témát és jöttek sorra a vizsgálatok, szerencsétlenségemre bebizonyosodott, hogy elvileg nincs akadálya a fogantatásnak. Onnantól tenyészcsődörnek éreztem magam: előre meghatározott időpontban, amikor az ő, és orvosa számításai szerint a fogamzás esélye a legnagyobb, kellett ejakulálnom kellemesen szűk, de egyre jobban követelőző vaginájába. Akció közben nem tudtam tőle elvonatkoztatni, hogy most a spermám kell, nem az élvezetért csináljuk, hanem kizárólag utódnemzés céljából. Lohasztó volt, na.

Vele próbáltam kerülni az együttléteket, mással meg egyre inkább keresni. Sűrűsödtek az üzleti vacsorák, ugyanakkor az edzések ritkultak és éreztem, hogy a jegygyűrű egyre inkább az ujjam húsába vág, aztán már láttam is: a peremnél kidagadt két oldalt. Ezt jelnek tekintettem: kezdtem kinőni ezt a kapcsolatot, korlátok közé szorít engem, árt nekem. Szerencsére még nem volt gyerek, addig kell dobbantani, míg nincs, a napnál világosabb.

Nekem sosem volt para szakítani. Tudtam, hogy ebből is hamar fel fogok állni, azzal együtt, hogy anyagilag és fizikailag össze kell kapnom magam. Kellemes nők mindig lesznek, főleg arra, amire nekem kellenek. Légyottra általában még egy sok gyermekes családanya is kapható, tudom, mert tapasztaltam már. Először elkezdtem újra edzőterembe járni, ott felszedtem egy szőke cicust, könnyen ismerkedem. Jóképű vagyok és dumám is van, sosem jelentett gondot a csajozás. Régen azzal szórakoztam, hogy a cégnél a kéthavonta megváltoztatandó jelszót az aktuális barátnő neve és melltartómérete adta ki. Remekül működött, mert kétszer nem volt ugyanaz a kombináció és egyszerű volt megjegyezni. Ez az edzőtermi románc könnyebbé teszi majd a következő hónapokat, aztán ha elköltözöm a feleségemtől, majd az új lakáshoz közel felfedezek másik helyet és csajt.

Egy a lényeg, nem akarok függni senkitől és nem hagyom, hogy rám akaszkodjon bárki is! Csak felszíni búvárkodást akarok, mélyebbre merülni biztosan nem fogok a jövőben. Ha bármelyik nő megpróbál magához láncolni, odébb állok simán. A szabadság mellett most harcoltam ki magasabb bért is, és  év elején kapok új kocsit. Már alig várom! Enyém a világ! Maradt megtakarításom szerencsére és apám is megtámogat még, amúgy meg beérem egy kicsi, de patent állapotú lakással, frekventált helyen. Elég, ha van benne egy ágy, fürdő, meg bárpult. Ha vége a válással járó hercehurcának, kiveszek 2 hónap fizetés nélkülit és elhúzok Dominikára. Miért épp oda? Mert ott forrók a nők és egy feketét azért még felpróbálnék a hófehér homokos tengerparton. Csupán a kontraszt miatt, persze. Csak oda veszek repjegyet, az tuti. Punta Cana csak rám vár, vérmes pumáival!

Fotó: VMP

Fekete fehér csíkos ruhában lépem át a főbejáratot. Az ajtó tükröződésében úgy nézek ki, mint aki sokszorosan át van húzva egy fehér rajzlapon. Megrökönyödöm, mennyi a beteg és köztük sok egész fiatal. Lifttel megyek az emeleti kórteremig. Kopogok, tessék, szól egy hang bentről. Félénken benyitok, tartok tőle, hogy valami borzalmas látvány fogad majd és lassan behúzom a bőröndöt magam mögött az ajtón. Nehezen gyűröm le a sírást, ahogy bemutatkozom az idős hölgynek, közben sajnálom magam, bár ne ide kellett volna jönnöm, mert a Kékgolyóba nem az utazás miatt csomagolunk össze. Vagy ha utazás lesz belőle végül, ahhoz már nem kell semmi, de erről nem beszélünk.

Az ablak melletti a megürült ágy, mondja Marika néni biztatóan mosolyogva, és ez a hozzátartozó szekrény, mutatja. Kipakolok. Az időnként felcsapó hipószagtól egyrészt émelygek, másrészt megnyugtat, hogy tiszta helyen vagyok. Kétágyas, fürdővel, ritka jó kórházi adottságok. Arról nem is beszélve, ahogy lerogyok az ágyra, pont a Várra látok rá. Itt még meghalni is szép volna, már ha az itt fekvők nem gyötrelmes agóniával lépnének át a másvilágra és felfognának bármit is az utolsó napokból. De erre most nem gondolunk.

Marika néni élénk tekintete kiviláglik ráncos arcából, ahogy lelkesen meséli, hogyan fogja megmetszeni a fákat virágzás előtt. Kék szemeiben égő eltökéltsége nagyanyámra emlékeztet. Nyár eleje van és ő a jövő tavaszról beszél egy visszanőtt rosszindulatú elváltozással az orrán, olyan természetességgel, hogy kezdem elfogadni, az a kráter az orron mindig is ott lehetett, helye van ezen a vidám arcon. Úgy beszél, hogy még én is elképzelem, ahogy a nyolcvanhat évével létrára mászik és ollóval levágja, rendezi az ágakat. Honnan a hite? A nyakában lógó kereszt segíti az életében?

Bárcsak tudnék hinni valamiben!

Szobatársam ebéd utáni szokásos lépcsőzésére indul. Most is lelkes, így könnyebben telnek a hetek, amit a kezelések miatt a fővárosban kell töltenie. Azt mondja nagyon jót tesz neki, nézelődik és mozog egyszerre, ha jobb idő van, még a kápolnába is ellátogat. Van mellette egy bodzabokor, épp nyílik és isteni az illata.

Próbálok összpontosítani, mennyi mindent tartogat még a nyár, de egyre csak a műtétre tudok gondolni. Felfoghatatlan, hogy minden előjel nélkül érkezett. Alig három hete, hogy az orvosnő visszahívott a röntgen váróból a vizsgálóba és azt mondta van egy árnyékos terület a mellkasfelvételen, mely további kivizsgálást kíván. Ma pedig itt vagyok, hogy holnap kioperálják azt az ismeretlen eredetű és indulatú, jól körülhatárolt képletet.

Estefelé bejön az orvosom, érdeklődik hogylétem felől. Alig néhány évvel idősebb nálam, napbarnította arca őrzi a balatoni vitorlázások emlékét, elégedett vonásai az élet szeretetéről tanúskodnak. Valami viccel próbálom leplezni a félelmemet, szép itt, de szívesebben ismertem volna meg más körülmények között, mondom neki. Reggel hétre jönnek értem és a műtőben találkozunk, mosolyog búcsúzóul.

Másnap korán érkezik a beteghordó fiú, feküdjek fel az ágyra mondja. Hiába ellenkezem, hogy tudok gyalog is, a protokoll megkívánja: tolnia kell a műtőbe. Reszketek, ahogy begördül velem a liftbe és meglátom a világítótesteket, alulról, mint a filmekben. Fázom, kérdi. Nem. Félek. Végig simít a hajamon és azt mondja nem lesz semmi baj. Kedves gesztus, minden bizonnyal ugyanezt mondja az összes műtétre várónak, függetlenül a beteg kilátásaitól.

Átemelnek a hordágyról a műtőasztalra, az altatóorvos elmondja, milyen szerrel fognak altatni és hogyan. Megérkezik a főorvos, még igazít a kesztyűjén és ahogy odahajol hozzám, látja, hogy remegek. Mindjárt jobb lesz, melegít majd az ágy, mondja. Félek, vacogom. Nem kell, minimál invazív műtét lesz, csinos kis sebekkel a végén, még monokinizhetek is pár év múlva, kacsint rám. Érzem, szétárad a meleg a testemben és visszafelé számolok, ahogy az altatóorvos kért: tíz, kilenc, nyolc.

Az Vár teljes pompájában kivilágítva, ahogy homályosan feldereng a zivatarban. Jobban esik nem kinyitni a szemem. Fáj minden, tele vagyok idegen testekkel, csövek lógnak ki belőlem. Az egyikben vörösesen áttetsző folyadék fel-le kúszik, egyik vége a mellkasomban, a másik egy kicsi tartályban ér véget. Próbálom nem elképzelni a lyukat, amin át van tolva a hátamon és beér egészen a tüdőm mögé. Undorító lehet, még akkor is, ha évekkel később csinos kis seb lesz. Moccanni sem akarok, hogy ne fájjon, de muszáj lesz, mert pisilni ki kell majd menni valahogy, lecsöpögött már az infúzió. Próbálok oldalra fordulva felkászálódni, nem megy. Marika néni odaadja az ágyvéghez rögzített, kötözőanyagokból és kapaszkodóból eszkábált húzódzkodót, próbáljam azzal. Nagy nehezen sikerül, kiülök az ágy szélére. A papucsba viszont nem tudok belebújni, mindig berogyik a boltozat, ahogy próbálnám belecsúsztatni a lábfejem. Idős segítőm felemeli a hajlott hátával és rám adja, anélkül, hogy kérném. A kiszolgáltatottságtól és a váratlan előzékenységtől sírni kezdek. Ad egy zsebkendőt is és vigasztal, hogy az első nap minden műtött így fest, napról napra sokkal jobban leszek, majd meglátom. Ahhoz, hogy eljussak a mosdóba, kell vinnem a tartályt és az infúziós állványt is. Meg magamat. Lassan, nagyon lassan kiporoszkálok. Az állapotom és az, hogy három nap múlva kiengednek, megrémít. Otthon a másfél és négy éves gyerekem cincálni fognak és el kell őket látnom. Valahogyan erőt kell gyűjtenem.

Bejön a nővér, kiosztja a gyógyszereket, és cigaretta szagot hagy maga után. Érthetetlen. Naponta több tüdőrákost lát el és szembesül vele mi vár rá, ha nincs szerencséje. Ennek ellenére rágyújt. Forog a gyomrom a képtől, hogy beszívja a füstöt és az kiszivárog egy drainnek meghagyott lyukon.

Váratlanul megjött, mondom neki, valami kötözőanyag lenne esetleg, amit használhatnék, nem csomagoltam betétet. Ja az csak a gyógyszerek miatt van, gyakori jelenség mondja és már indul kifelé.

A másnap hajszálnyit könnyebb. Marika néni életkedvéből átragad rám egy kevés. Amikor épp nem sétál, folyamatosan mesél a családjáról, a háborúról, a férjéről, aki fiatalon meghalt és a kertjéről, ami csak rá vár. Pár nap, én hazamegyek és ő hiányozni fog. Valóban a személye is, nemcsak az irigylésre méltó optimizmusa.

Örülök mindennek: egyedül lábra tudok állni, hozzák a parizeres zsömlét, együtt majszoljuk a pici asztal mellett. Gyalog átmegyek a röntgenig, nem kell már a kerekesszék a kísérővel.

Miután kiveszik a draint, kevésbé fáj mindenem és könnyebb mozognom is. Felöltöm puha köntösöm, amit első karácsonyra kaptam férjemtől, abban indulok sétálni. Kicsit kellemetlen, hogy az öv éppen a legérzékenyebb seb mellett fut, lazítok rajta.

Cél a kávégép, krémes capuccinot választok, ó de finom és cukorral van! Milyen rég ittam már kávét, ízlelgetem, hogy hiányzott. Egyszerre édes és keserű, mint az élet. Az újságárusnál hosszan válogatok, miközben nézem, kik az újonnan érkezők, próbálom eldönteni ki a beteg és ki a látogató.

Élvezni kezdem, hogy minden mozgásban van: csörög, moccan, pittyeg, szólít, zörög. Én is a gépezet része vagyok! Én is élek!

Észreveszem magam a főbejárat tükröződésében. Eltűnt a csíkosruhás nő. Helyette, egy kissé görnyedt, mégis erős figura kezd kirajzolódni. Köntösöm lágyan ölel körbe, műanyag pohárral a kezemben várok. Egy láthatatlan kéz türelemmel és alázattal íveli körvonalaim, színes ceruzával dolgozik. Egyre inkább tetszik, amit látok és akkor sem esem kétségbe ha ez a kép netán befejezetlen marad. Mindig csak a pillanatot figyelem, épp, ami most van.

Fotó: VMP

Még az éjszakáimba is bekúszik az örökös pittyegés és van, hogy felébredek a kezeim moccanására, alvás közben, ahogy álmomban a leolvasó előtt áthúzom az árucikkeket. Milyen nap van ma? Hiába vasárnap, akkor menni kell a rohadékok miatt, akik kiharcolták a nyitvatartást.

Ülök a helyemen, bemerevedett derékkal, a sokadik jegeskávénál tartok már, amit a fakkból kiemelve lopva hörpintek fel, mikor pakolnak a szalagra. Jön egy elhízott, jómódú nő. A sok sajt, attól ilyen dagadt és a pékáruk, ó, hogy fulladjon bele, persze, nem jut eszembe a kód. Marika, pizzás csiga kódja? Nyolcszáztíz, köszi. Csokiból is kész szortimentet visz, szóval boldogtalan, hiába a pénz és a külcsíny: körmök, festett haj, trendi ruha. Férfi boxeralsó? Ezek szerint van pasija, ez valahogy nem illik a képbe. Lányka hálóing? Gyereke is. És mégis csokit zabál. Mert, hogy én, az érthető. Szerencse, hogy sosem látszott rajtam.

Még azt ott rá engedem a kasszaszalagra, aztán kérek váltást, nagyon kell már pisilni. Milyen ismerős ez a férfi. Jónapotkívánok. A hangja elárulja, megnézem jobban a szemét, ragyogó kék, kivilágít a napbarnította arcból. Igen, ez ő, a gimnáziumi szerelmem. Azért ő is öregszik, őszül. Nem ismer fel, nem árulom el magam. Nézem az ing gallérját, és hirtelen bevillan, mikor régi reggeleken titokban a farmerkabátjához hajoltam és megcsapott az arcszesz jellegzetes illata, ma is felismerném. Felrémlik vele egyszerre az összes megalázó perc, amit annak szenteltem, hátha egyszer majd ő és én, de sajnos nem voltam az esete. Ez a szerelem beteljesületlen maradt, mint azóta az összes.

A szerelem nekem olyan érzés, mint örökké a startvonalon állni azzal az illúzióval és izgalommal, hogy talán célba érhetek. Elindulni nem akarok. Azzal megszűnne az a túlfűtött állapot, a vágyakozás, mely egyetlen személyre összpontosul. Így álombeli férfihez ragaszkodhatok, felépítem képzeletben a kapcsolatot és az embert is, a valóságból csak a nem zavaró elemeket emelem át. Tökéletes.

Már zárok mondom, ahogy a szőke a szalagra teszi a sangriát. Együtt vagyunk mondja és közelebb lép. Sérült a doboz, de nem szólok neki. Kiélt picsa, ízléstelen tarka ruhában. Szóval ilyenekre bukik. Ahogy sietve megfogom az italt, megnyomódik és egy adag bíbor lé löttyen a nő ruhájára. Ó nagyon sajnálom, mondom és kendőért nyúlok. Ahogy ráncolja a szemöldökét, még aszottabb a feje. Kis elégtételt érzek, még el is mosolyodok csöppet, ahogy utánuk nézek: a férfi tolja a kocsit a nő pedig bosszúsan próbálja felitatni a foltot.

Fotó: VMP

Izgalmas figura, a levelezés alapján legalább is úgy tűnt. Érdekes témákat hozott, jó a stílusa és a humora. Szerette a furcsaságokat, ahogy én is. Nem véletlenül találtunk egymásra. Végre elszánta magát és randevúra hívott. Mikor előállt vele, hogy a temetőnél találkozzunk, azonnal igent mondtam, erősen felcsigázott, milyen egy sírkertes ismerkedés. Arra gondoltam, közel a természet, ugyanakkor ott mégsem törhet az életemre, ha bolond: néhány néni mindig kinn van, minden bizonnyal több figyelő szempár kíséri majd utunkat. Emellett a temetőknek van egy hangulata, a régi sírokat kimondottan szeretem, a többszázéves mohával benőtt kőfaragványok mindig is lenyűgöztek. Nyugalom lesz, jó terep az ismerkedésre.

Autóval jött, egyedi fűzölddel, a kedvenc színem, kitűnt a tarka falevél halmok között. Kockás ing, passzol a sorba, az exek és eljövendők ruhatárának nélkülözhetetlen eleme. A személyes találkozás kellemes csalódás volt. Megszoktam már, hogy a tablóképek vagy jól beállított műtermi legények helyett, mindig azok lebutított változata érkezik az internetes randikra. De ez a fiú épp olyan volt, mintha a laptop képernyőjéről lépett volna ki elém: haja dús, enyhén hullámos, jó elidőzni rajta a szemnek. Szép, rendezett fogsor virított mosolyra húzott szájából. Szaga nem volt, ahogy illata sem, ami nem is baj, elég, ha egy nő illatozik. Összességében kellemes jelenség, állapítottam meg elégedetten, ugyanakkor félelemmel töltött el a gondolat: biztos van valami hiba, csak még nem látszik. Egy ilyen srácnak csak amiatt nincs nője, mert valami, elsőre külsőleg nem felfedezhető módon, nem normális. Mondjuk, én is itt vagyok és pillanatnyilag egyedül, suhant át az agyamon, pedig nagy bajom nincs. Átmeneti állapot, múló magány.

Hello, mondta és a forgalomról kezdett beszélni. Én is nagyon kínban voltam, mert tetszett nekem és nem tudtam fölényesen közelíteni hozzá, cserben hagyott az iróniám, ami máskor mindig segítségemre volt ilyen helyzetekben. Kezdetben nagyon suta volt a párbeszéd, mivel már ismertem jól a gondolatait de az embert, a természetét még nem. Jóbarát és idegen volt egyszerre.

Nyikorgó kapun léptünk be, új világ nyílt meg előttem. A korhadt falevelek illata megnyugvást hozott: hiszen játék ez az egész, nincs nagy tétje, gondoltam. Lehetek én az ovis, aki ugrál a levélkupacokban, belefúrja a fejét, a víz sem zavarja és dobálja a leveleket a többiekre. Szabad nem komolyan vennem, szabad belefeledkeznem a sétába, a beszélgetésbe. Ismerkedni jöttem ugyan, de tekintsük úgy, hogy ez a férfi is csak egy tereptárgy, mint bármi más itt körülöttem, és én csak figyelni fogom, lassan feltérképezem, döntöttem el.

Esetlenül lépkedtünk a murván, hogy ne túl távol, de ne is túl közel, néha összekoccantak vállaink. Folyamatosan beszélt, nem kérdezett. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt a zavara miatt teszi, vagy alapállapot és mindig ilyen. Mondjuk, én inkább hallgatni szeretek, nem is baj, ha ő meg beszélni. Figyeltem, azzal együtt is, hogy néha szemeim elkalandoztak, és a fejfákat pásztázták. Vadásztam a régi neveket és ami megtetszett, magamban halkan kimondva ízlelgettem őket: Izabella, Ilona, Lujza, Rozália, talán egyszer a lányom lesz. Ehhez persze, előbb egy alkalmas apát jó volna találni, gondoltam.

Éppen a legutóbbi utazásáról mesélt, amikor kizökkentettem. Pár pillanatig szótlan maradt, mikor megkérdeztem: megfoghatom-e a kezét. Ösztönösen megéreztem, hogy egyedül nem meri meglépni ezt, segítenem kell neki. Ahogy a tenyerébe simult a kezem, éreztem a görcsösséget és azt, miként kezd felengedni, ahogy a hüvelykujjammal végigsimogattam a kézfejét. Talán a fiatalkori randik jutottak eszébe és a kérdés, amit olyankor a kamaszlányok feltettek saját maguk megnyugtatására: akkor járunk? De én már nem voltam zsenge és tudtam, hogy az sem garancia semmire, ha ennél sokkal többet átengedek magamból egy másik embernek.

Néztem, ahogy ott ült a padon és próbáltam rájönni, mi tetszik nekem benne. Olyan, mintha nem először találkoznánk. A beszélgetés is a kamaszkoriakhoz hasonlóan bármikor véget érhet ugyanonnan tudja folytatni bármelyikünk, egyek a gondolataink és ennek tér és idő nem szabhat határt. Ráadásul emlékeztet valakire. Kutattam az emlékeimben, ki is lehet az, amikor felderengett egy régi nagy szerelem. A legfurcsább az volt, hogy semennyire nem hasonlított rá: szisztematikusan végig elemeztem a mozdulatait, a hangját, vonásait. Semmi. Talán csak a kockás ing. Egyszercsak elfordította a fejét, mikor épp egy poént elsütöttem és akkor rájöttem: a mosolya. Nem a száj vagy a fogak, hanem az ajka szegletében felfelé kunkorodó ív az, ami emlékeztet arra a fiúra. Ezután egyre többször próbáltam vicceseket mondani, hogy előcsaljam azt az őszinte, gyermeki vonást. Igazából nem is tudom, miről beszélt, mert engem beszippantott a nosztalgia. Miért jó valaki köré felépíteni emlékekből egy burkot, ami a valódi embert rejtve hagyja? A szemellenző onnantól csak arra enged fókuszálni, amire én akarok figyelni, amiért nekem fontos az emlékezés. Elhatároztam, hogy nem fogom a száját nézni, nem engedem, hogy tévútra vigyenek a felderengő gondolatok. A szeme csillogott, lázasan magyarázott valamiről, amit nem értettem. Tetszett, hogy lelkes, az viszont nem, hogy nem veszi észre, nem tudom követni. Én figyeltem, ő nem figyelt rám.

Már esteledett, mikor felajánlotta, hogy elvisz haza. A kocsijában Doors szólt, még ez is, próbáltam nem gondolni a régi fiúra. Már csak pár percnyire voltunk a lakásomtól, mikor a The end kezdődött. Tökéletes, tudom, mert ezerszer hallottam már: lassan indít, csak hömpölyög, aztán fokozódik és egyre türelmetlenebbül várom a csúcspontot. Színes szemét darabok és uszadék fák az örvényben, úgy képzeltem, középre sodródnak, gyorsuló táncot járva a felszínen és pulzálva elérik a katartikus végkifejletet, elsüllyednek békében.

A szám vége előtt jártunk valamivel, mikor leállította a motort és azzal együtt megszűnt a zene létezni. Nem kérdezett, cselekedett. Mozgott a szája, valamit magyarázott, én meg arra gondoltam, ez az ember egy olyan, egy fasz, aki képes azelőtt kivenni a farkát, mielőtt elélveznék. Nem érdekli, mi van. Nem érdeklem én sem. Csak magával van elfoglalva, egy önző barom. Ráadásul, bevillant még a régi srác is, és hogy rossz vége lett annak is. Milyen szar, hogy vége lett. Minden elválás halál, én pedig nem akarok újra meghalni. Bele se kezdjünk inkább, döntöttem azonnal és akkor már tudtam, hogy nem fogom behívni kávéra vagy nevezzük akárminek is, hiába a sok levél vagy a kellemes délután, nem adok rá lehetőséget, hogy reggel nálam felejtse a fogkeféjét.

Fotó: VMP

Cicccicc, gyere ide cicuska. Ó, de édes vagy! Hol vannak a többiek? Anyukád? Elütötték már, igaz? Szegény kis árva! Leszek én a pótmami, jó? Csak gyere ide, anyához. Még jó, hogy hűvösebb van és nálam van a sálam. Elkaplak, belebugyolállak, ide veszlek a keblemre és elmegyünk haza szépen, így ni. Ó, hogy melegítesz, milyen finom! Ne ficeregj te kis buta, na, ne karmolj! Dagasztgass csak, igen.  Nemsokára otthon leszünk, hamar megszokod majd a többieket.

Jó érzés, ha tudok segíteni másokon. Mennyi drága életet megmentettem már. Manapság csak állatokat, de a férjemre vagyok a legbüszkébb. A csoportterápián találkoztunk. A rehab rögös út és ő korábban többször megbotlott már, én akkor először voltam ott a pia miatt. Együtt jöttünk ki és én támogattam őt abban, hogy azóta is tiszta maradhasson. Vannak nehéz napjai és nem akarom kitenni kísértésnek, ezért ha néha megkívánom a konyakot, a spejzban töltök picit, ne lássa.

Sosem várok hálát. Ami akkor jól jött neki, hogy megmentem az elesetteket, most a terhére van. Olyan, mintha féltékeny lenne a babáimra. Nem értem miért zavarja, ha néha hazaviszek egy szerencsétlen állatot. Egyszerűen nem tudok ellenállni az ártatlan tekintetüknek, amivel kérik, fogadjam be őket. Családi házban lakunk, elférünk, nem? Büszke vagyok rá, hogy jól tartom őket, olykor finomságokkal is kedveskedek nekik. Természetesen bejöhetnek a házba, mellettem a helyük, ők nekem a társaság. Sokat foglalkozok velük, babusgatom is őket. Miért baj ez, ha már gyerekem nem lehetett? Helyette vannak kutyák, egy papagáj, őt erdőben találtam, szárny nélkül.

Cicusból ez lesz a hetedik. Varázslatos szám. Hiszek a sorsszerűségben. Nem véletlen, hogy ma pont erre vitt az utam a kisbolt felé és találkoztunk.  

Fotó: VMP

Talán csak a fiatalos lendületem hagyott el, vagy nem is tudom, mitől jött a fordulat. Egyszer csak megérkezett. Gondolkodom. Azt hiszem összefügg az elfogadással. Igen. Már nem akarok mindig mindent megváltoztatni. Úgysem hozott sosem megelégedést vagy örömöt, csak egy lépés volt a soha el nem érhető tökéletes felé, ettől még fájóbb.

Korábban hittem a vegyszerekben, azokban olyan erő rejlik, ami fel-, le- és megold mindent. Ma már inkább félelemmel tölt el ha erre a kontrollálhatatlan erőre gondolok, néhányszor tönkre tettem magam velük.

Hétvégenként legalább egy napot rászántam, hogy belevessem magam a munkába: portalanítottam, suvickoltam, sikáltam, fényesítettem, kimostam, lemostam és felmostam. Kerestem a tisztaságot, a tökélyt. Amikor végre hátra dőlhettem volna egy kávé mellett, elidőzött a tekintetem az asztalon és azonnal megsemmisültem, ahogy a surlófényben hatalmasra nőtt szemcse mellett leszállt egy légy és odaszart. Semmi értelme a sok munkának, kezdhetném elölről.

Sok időbe telt, míg felismertem: nincs olyan hogy tisztaság, az egy idealizált állapot. Nincs értelme hajszolni valamit, ami sosem lehet az enyém. Mérték van csak és viszonyulás, a külső állapotot hogyan élem meg belül vagy úgy is mondhatnám, tökmindegy mi van kinn, ha belül, a fejemben rendetlenség.  

Ami most van, próbálok annak örülni. Nem biztos, hogy holnap is lesz, mi van ha megszűnik működni az agyam. Ha holnap jobb lesz, annak még jobban örülök majd. Ha rosszabb, akkor pedig jó visszaemlékezni a pillanatnyi elégedettségre, amit tegnap átéltem, amivel megajándékoztam saját magamat. Ez nem jelenti azt, hogy a passzivitást választom. Épp csak hagyok magamnak időt megpihenni. Megtanultam hálát érezni, megtanultam büszkének lenni. Én tettem, én teremtettem, ami körülvesz, nélkülem nem lenne. Az értékes dolgok nem csak úgy lesznek, nem kaphatók, de legfőképp nem magától értetődő és természetes, hogy vannak. Csak olyan van, amin dolgozni érdemes és olyan, amin már nem. Ezt kell tudni eldönteni, el kell tudni engedni.

Nézem a pókhálót a sarokban, egész gömb alakú, áttetsző finom szövevény, alig moccan. Elfogadom, hogy létezik és pont az én nappalimban. Milyen szép! Nem akarom lerombolni, hagyom. Szabadság. Én adtam magamnak.

Fotó: VMP

Azt mondta szeret kísérletezni. A nő akkor arra gondolt, milyen izgalmas lesz vele az élet, nem pedig arra, hogy rongyként dobja majd őt, amint színre lép egy szuka. Gyanút foghatott volna, mikor először találkozott a feleségével. Első baba, kérdezte. Második vetés, mondta kedélyesen erre a férfi. Mintha csak természetes lenne, hogy magvait szétszórja a világba és az termő anyaföldre hull.

Látta, ahogy a parkolóházból kihajt TAMÁS-1 rendszámú BMW-jével. Ez a férfi maga a stílus, ellenállhatatlan, parfümje illata betöltötte a nő agyvelejét is, nem csak a folyosót. Tudta, hogy meg kell szereznie. Felhívta a szerződés aláírása miatt és onnantól minden simán ment. Fél éve volt már TAMÁS-1 szeretője és meg volt róla győződve, hogy megváltoztathatja, hiszen a férfiak a dugás ígéretének reményében mindenre hajlandók. Akár arra is, hogy elhagyják a terhes feleségüket. Megtartani pedig egyszerű lesz: ő azt adja, amit a férfiak akarnak, se többet se kevesebbet. Őt férfi még nem hagyta el. Az a nőt minősíti, ha lefalcolnak mellőle.

Egy fárasztó nap után shoppingolni ment, megérdemelte.  Még nem tudta, mit keres. Valami szépet a szemnek, balzsamot a léleknek, amitől még jobb nőnek érezheti magát. Olyasmi cipőre akadt, ami nagy kedvence volt rég. Kellemes forma, merész szín, magas, kopogós fém sarokkal. Ragyogó sima felületén könnyedén siklott végig az ujjbegye, akár Tamás tenyere a BMW fehér fényezésén.

Az új Michelin csillagos helyre mentek aznap este. Végre itt az alkalom, hogy felvegye a cipőt. A vacsora pazar volt, a borok finom aromáikkal hozták a könnyedséget. Villámgyorsan hazaértek a pesti éjszakában, a lakástól pár utcányira parkolt le TAMÁS-1, nem is baj, legalább kicsit kiszellőzik a fejük mire hazaérnek. A nő először azt hitte, rosszul hall. Aztán egyre egyértelműbb lett és előtérbe tolakodott a fém sarok nyikorgása. Harsányan erősödött és úgy érezte széjjel karistolja az idegeit és menten szétrobban a feje. Sebet ejtett a nőiességén és megsemmisítette pillanatok alatt. A férfi nem vett észre semmit, csak idegesen babrálni kezdett, ahogy megrezzent a telefonja.

Amíg kiment a nappaliba tölteni még egyet, az asztalon hagyta a telefont. A nő meglátta a villogó üzenetet, egy ismeretlen szőke profiljával, melyet nem lehetett máshogy érteni. Elöntötte a düh és hirtelen a fémsarkú cipő után nyúlt, hogy ne legyen fegyvertelen. A férfi az ajtóban megállt és pillanat alatt átlátta a helyzetet. Megrémisztette az indulat ereje, melytől a legújabb modell épp megsemmisült a tűsarok alatt. Bár fájt a veszteség, a feleségétől nem fogja újra megkapni ezt a készüléket, jobbnak látta gyorsan kihátrálni a lakásból. A nő, csak a csikorgó kerekek hallatán szembesült vele, TAMÁS-1 végleg kihajtott az utcájából.

Dejó, hogy felvetted, már annyiszor kerestelek! Tudunk most beszélni? Teljesen kivagyok. Jocó meghülyült. Képzeld, olyan, mint akinek átmosták az agyát. Egy hónapja jár jógára. Ezzel még nincs is baj. Mint ahogy azzal sem, hogy átszellemült pofával érkezik haza féltíz tájban. De ezt figyeld: egy hete nem tudok netezni. Először csak az tűnt fel, hogy nem csilingelnek az értesítések, mintha süket lennék. Aztán látom, hogy nem töltődnek be az oldalak. Szóltam neki, hogy nincs net. Válasza: tudja, ő kapcsolta le a wifi routert, azért, hogy leüljek mellé és beszélgessünk. Mivan? És itt megragadva az alkalmat hosszú magyarázatba kezdett, valami zagyvaságról, hogy itt és most, meg a pillanat megélésének fontossága. Arról, hogy nincsenek tiszta kapcsolatok, meg, hogy illúzióban élek, ha azt hiszem, hogy vannak barátaim. Úgy éreztem, felrobbanok! Önkényesen rá akar engem ébreszteni dolgokra, azzal, hogy elzár a világtól? Milyen már ez? Azon van, hogy bebizonyítsa, az emberek közti érintkezés nem fenntartható online. Aki csak levelet ír, rád csetel vagy lájkol, tekintsük úgy, hogy nem létezik, az álomvilágod része. Meg, hogy a virtuális világ időrabló és elviszi a felszínesség irányába az embereket. Szerinte így nincs igazi megélés, nincsenek kapcsolódások, hosszú eszmecserék. Nincs lehetőség beszélgetni, együtt nevetni vagy épp sírni, nincsenek valós érzelmek. Amikor azt mondom neki, hogy nem tudnám annyi emberrel fenntartani a kapcsolatot, csak ilyen módon, a válasza: arra van időm, amire szánok, amúgy meg minek annyi ismerős. Szerintem irigykedik, hogy nekem ötszáznál több van, neki meg csak százötven. Törölte magát a közösségi oldalakról is. Indoka: neki nincs szüksége megerősítésre, hogy ott szeressék őt vagy a megnyilvánulásait. A két haverjával havonta egyszer találkozik vagy felhívja őket és az elég neki. Akkor kibeszélik az élet dolgait. Szerinte ideje volna minőségi életet élnem. Ennek része lenne az is, hogy leválogassam a barátaimat is és eldöntsem végre, kivel érdemes időt tölteni. Mit szólsz?

Kiakasztott teljesen. Sokkoló, hogy nem tudok érintkezni emberekkel. Fülemet hegyezve várom, hogy pittyenjen a telefonom, de nincs semmi. Persze, a mobilnetem a második nap elfogyott, a céges hálózaton meg minden le van tiltva. Szóval, nagyon király, igazán!

Jövő héten elutazol? Aha. Akkor ugrott a keddi teázás? Ó, pedig ezt is olyan nehezen lőttük be és már úgy vártam, hogy találkozzunk. Sajnálom, jó lett volna beszélgetni, rég láttuk egymást. Mindegy. Hát, majd csak összejön valamikor. Talán jövőre. Jó utat neked! Akkor majd kereslek, ha visszajöttél.

Csatos gumiszandálja elejét kivágták, hogy a vakáció végére kiszabadulhassanak az apró lábujjacskák. Szivárványszín körmei, megkopva őrizték a nyári kalandokat. Kulcsos gyerekként rótta az utcát, rugdosta a kisebb kavicsokat, mert a szép nagy kövek már fájtak volna. Pajtásaihoz hasonlóan a földet kutatta, ott mindig valami kincsre akadt: színes üvegcserépre, tollra, csillogós hajcsatra. A járdát, pénz reményében pásztázta, hátha talál, mint a Jancsi. Jó lett volna fagyit venni belőle, de persze, neki nem volt olyan szerencséje. Talán azért, mert négylevelű lóherére sem ő, hanem mindig Jancsi akadt. És akárhogy vigyázott az úton, az ő gumibelsőjébe szaladt a tüske is, pedig neki apukája sincs, hogy kicserélje.

Amikor megkapta a fekete bőr bakancsot karácsonyra, eleinte azt bámulta, már nem az utat maga előtt. Nem tudott betelni vele, annyi éve vágyott már rá. Ez a lábbeli meghozta a változást, az összetartozást jelentette a kortársakkal és egyfajta elkülönülést is, a konformista felnőttek világától. Vagány volt és ellenálló, acélbetéttel az elejében. A bakancs mellé hamarosan társult egy másik, kissé nagyobb pár, bordó változatban, onnantól együtt hágtak fel a kőkerítésre vagy tapostak el csikkeket. A fekete bakancsnak nem ártottak a ráhulló könnyek, mint ahogy a szerelmi bánat sem fájt. Viselőjének ellenben igen: csalódott emberekben és lehetőségekben egyaránt. Azt érezte, hogy húzza lefelé egy láthatatlan spirál, mind közelebb a talajhoz. A tekintetét nem engedte felemelni, így az aszfalt és út mintázatának váltakozása alapján tájékozódott. Meglátta mennyi szemét hever odalenn és arra gondolt, azok nem is kincsek, sosem voltak azok. Egyre inkább csak befelé figyelt, mindegy volt, akármerre járt is. A bakancs elnyűhetetlen volt, csak néhány apróbb karcolás jelezte a részeg éjjelek mocskos történéseit. Akkor sem sérült meg, mikor a lány képtelen volt letenni a regényt, olvasott az utcán is, és annyira belefeledkezett, hogy feje, a bakancsorral megegyező pillanatban csattant a villanypóznának. Hűséges társként végig kísérte a lány kamaszkorát, együtt rótták a hajnali utcákat, hányásokat és kutyaszart kerülgetve, gazdagodtak a felnőtté váláshoz elengedhetetlen élményekkel.

Végzés után a lány elhelyezkedett, a bakancstól viszont képtelen lett volna megválni. Megtisztította még utoljára, selyempapírba burkolta és eltette egy dobozba, azóta is abban hever a sokadik padláson.

Az irodában minden nő körömcipőben kopogott végig a folyosón, de a lány eleinte ellenállt, ragaszkodott a lapos és kényelmes darabokhoz. Amikor mégis kopogósra váltott - mert már nagyon vágyott egy társra és elhitették vele, a nőiesség kulcsa ebben rejlik -, kissé bizonytalanná vált a járása. Folyton azt nézte, hová lép a belvárosi járdán és nemcsak a fekália miatt, hanem, mert tartott tőle, hogy kibicsaklik a bokája, félrelép, vagy leesik a lépcsőn. Elmondhatjuk, fiatalsága úgy telt el, hogy szinte végig csak lefelé nézett, mert félt.

Ahogy a gyerek megérkezett, változás állt be: már nem csak a lába elé figyelt. Onnantól rettegett. Mindent görcsösen és állandóan fürkészett, honnan fenyeget bármiféle veszély. Mekkora felelősség, készenléti állapot! Úgy érezte magát, mint egy akcióhős, akinek folyton résen kell lenni és meg kell mentenie a védtelen kisebbet. A helyzet fokozódott a vezetéssel. Kiterjesztette a nézőterét, hogy kivédhető legyen minden, ami elölről, felülről, hátulról vagy oldalról érkezik. Az alulról jövő bajokra fordított a legkevesebb hangsúlyt, az úttest maximum kátyús lehet. Egyre ritkábban járt gyalog, de ha mégis, szerette nézni az eget.

Felcseperedett a gyerek, a nő pedig, szinte már csak felfelé nézett. Úgy ítélte, kevésbé indokolt  az őrködése, kezdett eltávolodni a földtől. Nem félt többé, úgy érezte, nincs már veszély, ami rá leselkedhetne. Nem volt már mit elveszítenie, ami fontos. Közelebb akart kerülni a felhőkhöz, de belátta, nőni már nem fog, vertikálisan legalább is. Így maradt csupán az elvágyódás, és az égbolt kémlelése, mint egyetlen lehetőség.

És most itt megy előttem az utcán, őszülő haját lebbenti a nyáresti szél. Megáll az utcai lámpa sárga fénye alatt, színei eltűnnek a ruhájáról. Behunyja a szemét és nagy levegőt vesz. Lassan körbefordul és szimatol. Aztán kinyitja a szemét és egyre csak felfelé néz. Megindul, és onnantól a Holdat követi. Hitetlenkedve figyelem, hogy lépésről lépésre magasabbra emelkedik, egy pillanatra megtorpan, kis táskájában keresgél. Odahajol az egyik csillaghoz tűzért és felhőt képez az égre, a száján kiszálló füstből. Aztán, picit összébb húzza magát és könnyedén bebújik a Hold mögé, mint aki nem először jár ott.