Ila blog

Ila blog

Earl grey

2019. március 29. - Ila blog

Fotó: VMP

 

Nyitja a bejárati ajtót és sóhajt egyet Tamara. Egy petyhüdt lufit képzel el, ahhoz tudná hasonlítani magát, amint szája kioldódik és az utolsó köbcenti levegőt még kiereszti. Leengedi a táskáját az előszoba padlójára, nincs benne semmi törékeny. Ma nem vásárolt, még sötétedés előtt haza akart érni, hogy lazuljon kicsit. Bár még csak most száll alá a nap, a terv inogni látszik.

Az ismerős pörköltszag már a kertkapuban megcsapta az orrát. Mindig azt főz Tamás, pedig tudna mást is. Aki pörköltet képes, pláne nokedlivel, az készíthetne ragukat, sülteket, egytál ételeket, vagy szinte bármit.  De valamiért ő ebben érzi komfortosnak magát. Mindig mindent ugyanúgy csinál és ha van változás az ízben, az kizárólag az összetevők minőségének köszönhető.

Szia drágám, most kezdem szaggatni, mondja izgatottan, pillanat türelmedet, és érkezem. Szia, int Tamara és arra gondol, bárcsak nyugta lenne ma este. Már a buszon arról álmodott, ha hazaér, feltesz egy teát és kiül a télikertbe. Felpolcolja sajgó lábait és előveszi azt a könyvet, amit egy éve próbál elolvasni. Milyen jó lett volna észrevétlen besurranni, de az vízforraló a konyhában van, így képtelenség. Aztán elszégyelli magát, milyen egy hálátlan asszony. A gyerekek nagymamánál, Tamás pedig így várja. Milyen kedves gesztus.

Míg a galuskák a víz tetején táncolnak, van idő feltenni a teavizet. Talán kapcsol Tamás. Bár nem szokott. Te teázol, kérdi, szemöldöke magasba szökik, azt hittem bort iszunk. Egy forró teára vágyom, feleli a nő, hulla vagyok. Hátulról átöleli a szakácsot, hogy mindezt tompítsa. Az asztal terítve, hófehér gyertya a közepén. Ejha, te aztán nagyon készültél, fáradt mosolyt erőltet az arcára. Egy earl grey filtert helyez a csészébe és felönti vízzel. Picit félre tolja a pulton, hogy legyen ideje kioldódni a finom aromának. Már kész is vagyok, hozza a férfi a gőzölgő edényeket. Asztalhoz! Tamara kezet mos, hosszasan szappanoz, közben az arcát kémleli a tükörben. Egészen megszürkült, szemei fakók és karikásak. Arcát hideg vízzel átöblíti, az talán ad annyi frissességet, ami a vacsora végéig kitart. Tamás már tálal, kissé többet szedett, mint amennyit Tamara enni szokott. Vennél elő savanyút, veti oda az érkezőnek. Savanyúság nélkül elégtelen az emésztés, mindig ezt mondja a férfi. Savanyúság és emésztés, kell a bomláshoz mereng a nő. Bomlás és végtermék, mindennek a célja. Jó étvágyat, zengi Tamás! Igyunk a szabad napokra! Arra! - emeli poharát a nő is.

Milyen volt a napod, kérdi Tamás, de ez valójában csak annak felvezetése, hogy ő belekezdjen. A nő tudja, hümmögve nyugtázni érdemes, mert akkor előbb a végére ér. A gumis megint bunkó volt, új helyet kell keresni, vagy váltani négyévszakosra. Négy évszak, tavasz, nyár, ősz, tél. Télikert. Itt sajdul egyet a nő szíve, ki kellene venni már a filtert. Mindegy, vacsora végéig kibírja, legalább erősebb lesz a tea. Ki tudja, milyen tervei vannak még vele Tamásnak. Kifogyhatatlanul ömlik belőle a szó. Nem hiányolja a párbeszédet, beéri a monológgal. Fáradtan is milyen szép vagy, mondja lezárásként. Nyilván azt akarja, talán a fürdőben is gyertyafény várja.

Szeretlek, mondja a férfi. Tamara elgondolkozik. Vajon kinek mit jelent ez az egy szó. Mormolja, ízlelgeti. Lángoló, szenvedélyt? Na, azt biztos nem. Nem is várható ennyi év után. Kényelmes megszokást? Talán, annyiszor hallani. Biztosítom a másikat arról, hogy itt vagyok vele és számíthat rám? A férje szájából mennyivel más ezt hallani, mint a gyerekekéből? Amikor ő mondja válaszul, az már valamiféle automatizmus. Maga a megnyugvás, megnyugtatás. Ez alkalommal nem válaszol rá semmit. Kíváncsi, a férfi észreveszi-e.

Tamás kitölti az utolsó két pohárral, koccintanak az előttük álló csodás estére. Tamara nagyot ásít, úgy támolyog el a fürdőig. Nincs gyertyafény, mégsem hisz benne igazán, hogy az este további része megúszható. Ahogyan nincs tekintettel rá Tamás a hétköznapokban, ugyanez igaz a házaséletükre. A férj untalan kifejezi az igényeit. Tamara annál szemérmesebb, még magának sem meri megfogalmazni vágyait. A férfi ezt annyiban is hagyja és nem kérdez. Ő megéli a kéjt és viccesen odaveti néha: neked is ugyanannyi időd volt rá, ezzel tovább rombolva a nő önbizalmát. Béna vagyok és esetlen, gondolja ilyenkor. Tulajdonképpen meg sem érdemlem, hogy nekem is jó legyen. Ő legalább tudja, mondja mit akar így nekem kell alá rendelnem magam ennek az akaratnak. Ez így van rendjén. A fáradtnál is fáradtabban fordul a fal felé.

 

Amikor csörög az óra, úgy ébred, olyan érzéssel, mint aki nem is aludt egy szemet sem. Enyhén szédelegve megy ki a mosdóig, majd onnan a konyhába. Mennyi mosatlan, borzong. Amikor a vízforralóhoz lép veszi észre a tegnap esti teát. Fekete fátyol a tetején, sötét karikával körben.

 

Ladik

Eszter csak vágyott rá, de sosem gondolta komolyan, hogy egyszer kiköltözik Budapestről. Mikor Gergővel megismerkedtek, külön izgalmas volt, hogy a fiú két Duna-ág között él. Milyen szép lehet reggelenként a partról nézni a napfelkeltét, ábrándozott. A kert végében autó helyett, pici piros ladik ringott a vízen. Csend és nyugalom mindenütt, álomszerű volt az egész.

Gergő jól időzített, sokadik találkozó után hívta a lányt csónakázni. Ő maga is nehezen bízott az emberekben, így  tudta, időre van szükség, hogy Eszter beüljön mellé és együtt kievezzenek. A lány fel volt villanyozva, ujjai izegtek-mozogtak a szoknya redőin, és tőle szokatlan módon be nem állt a szája. Csak akkor vált hallgatagabbá, mikor a parttól távolodva tábla mellett haladtak el: fürödni tilos! Elképzelte, hány embernyi mélység lehet alattuk, tele ismeretlen halakkal és növényekkel. Aztán inkább nem gondolkodott tovább, minek ez az aggódás folyton, a vízbe engedte tenyerét és figyelte a finom hab hogyan válik szét és fodrozódik keze mentén. Mélyzöld és hófehér, kedvenc színei, teljes harmóniát alkotnak a piros csónaklakkal.

A fiú gyakorlottan evezett, lelkesen mesélt a vízivilágról és a gyermekkoráról. Eszter akkor érezte először biztosan: ő itt van jó helyen, nem akar innen elmenni sehova. Legszívesebben megnyomta volna a pillanat álljt, vagy az expozíciós gombon felejtette volna az ujját, hogy ez a kép megmaradjon kimerevítve, élesen és letörölhetetlenül. Ez lenne a boldogság? Minden bizonnyal. Ahol a boldogság, onnan nincs többé elvágyódás.

Összeköltözésük után tavasztól őszig nem volt nap, hogy ne eveztek volna ki. Mindketten várták a délutáni rituálét. Volt, hogy Gergőnek el kellett utaznia. Eszter olyankor sem bírta ki. Bár nem tudott még evezni, annyira vágyott a vízre, hogy beszállt egyedül a ladikba. Meglazította a kötelet, de el nem oldozta. Lefeküdt, és hagyta, hogy a víz ringassa őt. Csak a hangokra figyelt: a maradakra, a víz és a szél játékára, a zúgó sásra és a felugró halakra.

Következő nyáron Gergő megtanította, hogyan kell evezni, ő pedig hálából vállalta, hogy lefesti a csónakot. Örömmel kente az élénk pirosat a megfakult rétegekre. Élvezte, hogy keze alatt újjá éled a mindkettőjüknek kedves tárgy. Egyedül sosem mert kievezni, csak a fiú jelenlétében. Mit tenne, ha beborul?

A férfi és a nő sok élménnyel és beszélgetéssel összefonódtak, miként hínárok hosszú szálai. Széleiken a bolyhok összetapadtak, képtelenség lett volna eldönteni, meddig tart az egyik és honnan kezdődik a másik, egészen egyek voltak.

Nem tudni pontosan mikor történhetett. Már csak utólag lehetett észlelni, amikor ott volt a rossz érzés: kievezni már nem ugyanazt jelentette, mint korábban. Olyan szükségszerű és kötelező elem lett a napban, mint a fogmosás. Megszokásból ment, nem a vágy hajtotta. Ezt egyikőjük sem vallotta be a másiknak, sőt talán maguknak sem merték volna. Egyszerűen csak nem volt kérdés: csónakázni kell.

Néhány idény alatt a csónakot csak használták, és nem gondozták. Eszter szívesebben kertészkedett, mint mázolt. Egyik visszaérkezéskor kevés víz tűnt fel a ladik aljában. Nem vészes, mondta Gergő, ki lehet még javítani, csak időt kell rá találni.

Azon a nyáron borzasztó hőség volt. A napszítta ladik hibája még jól is jött, forrók voltak az esték is, és jól esett nekik, hogy vízbe lóg a lábuk, míg eveznek. Egy alkalommal a szokásosnál korábban indultak, messzebbre terveztek kimenni. Tűzött a nap, a csónak alján a víz felmelegedett, nem hozott enyhülést. Eszter egyre jobban bemerítette karjait a folyóba, aztán már lábszárát is. Ahogy a szája kiszáradt és szomja egyre jobban nőtt, ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy teljes testét megmártóztassa. Korábban ilyet sosem tett, félt, már csak az enyhe sodrás miatt is. Gergő marasztalta, de a nő tarthatatlan volt. Megígérte, hogy a ladik szélénél marad és abban megkapaszkodik. Az úszni nem tudók riadt tekintetével óvatosan a vízbe ereszkedett. Abban a pillanatban addig sosem tapasztalt erős örvény vette körül. Gergő utána nyúlt, de nem tudta megfogni, kibillent az egyensúlyából és a nő magával rántotta őt is.

Közös táncba kezdtek, az utolsó groteszk táncba: arcok megfeszült izmai, karok tehetetlen csapkodása: a fuldoklók haláltusája.

 

 

Labor

Fotó: VMP

 

Lili utált korán kelni. Előre kiszámolta, mi a legkésőbbi időpont, ameddig alhat. Fél óra készülődés elég. Karikás szemmel itta első kávéját, felkapta az előre kikészített ruhát, tükörbe sem nézett, már indult is. A buszról megállókkal korábban megérezte az erőteljes szagot, amiről eddig csak hallomásból ismert. Betöltötte az orrát, onnan még beljebb tolakodott, kitöltötte a teljes koponyáját: most egy darabig minden reggel ez vár rá. Egy hónap nem a világ, csak gyakorlatra jött. Sokan évek óta dolgoznak ebben a gyárban.

 

Első alkalommal, foghíjas, nikotinsárga bajszú férfi fogadta a bejáratnál. Patkányforma képével teljesen passzolt a környezetébe. Szűk irodafülkéhez vezette. Lili elszörnyedt, ott kell majd hosszú órákat tölteni ezzel a figurával és a statisztikai elemzésekkel. Egyenes út az elpatkányosodáshoz.

 

A bajszos próbált igényes ember módjára viselkedni, ügyelt a körmeire, naponta alaposan végigtisztogatta őket a közös használatú olló hegyével. Egy ilyen alkalommal kibukott belőle: nem érti a mai fiatalokat, a legutóbbi diplomázó modellnek állt. Közben lopva szemügyre vette a lány combjait, jósolnak-e pályamódosítást, minek valakit betanítani, ha gyakorlat után nem akar maradni. Lili már most tudta, rövid lábakkal is menekülni fog. Pedig itt van ez az forradalmian új rendszer, győzködte tovább a férfi, míg a hosszú, vörös körmökön időzött tekintete, gyerekjáték vele az adatok elemzése. Lilit viszont nem érdekelte, hogy az adatsorok elemzésével kimutathatja, jó a folyamatképesség. A szag állandó jelenléte hiábavalóvá tesz mindent. Ahol a bűz marad, ő biztosan nem.

 

A kánikulai napokat valamelyest izgalmasabbá tette a laborgyakorlat. Az főiskolán már otthonosan mozgott: szeretett színes folyadékokkal bíbelődni, pontosan kimérni minden adalékot, és összevegyíteni őket, épp, mint a konyhában. Az itteni laborvezető a felsorolást a szennyvíz vizsgálatával zárta. A lány szorgosan jegyzetelt, milyen eszközzel hány millilitert, hová, hány percig.

 

Hamarosan érkezett a műegyetemről egy végzős fiú. Kedves, jó humorú srác, karakteres szemüveggel. Vékony tagjaival úgy festett, mint egy kora esti árnyalak. A teszteket egy munkatárs segítségével, a lány jegyzetei alapján kezdték meg. A vizsgálathoz szükség lesz egy hasas pipettára, egészítette ki a laboros, ezzel szívjuk fel a szennyvizet a pontos mérés érdekében. Lilinek, a kiöblösödött szívószálra emlékeztető üvegtárgy láttán eszébe jutott az első iskolai laborgyakorlat, és a lilaszín folyadék, mely egészen a szájáig felszaladt, és ő ijedtében kis híján elájult.

 

A pipetták összekoccantak a lendülettől, ahogy a laboros letette melléjük a főzőpoharat. Fehér köpenye a háttérben csak jobban kiemelte a szürke, átlátszatlan löttyel teli edényt. Kezén különböző hosszúságú, megsárgult körmök. A lány és a fiú tekintete összetalálkozott, mély undor és megdöbbenés ült ki arcukra. A nő olyan természetességgel mutatta be a feladatot, hogy elhitték, igazából nem is érződik majd semmi. Lili szájához emelte a pipettát, a szag a szájüregébe nyomakodott, hirtelen hányinger fogta el.

 

A fiú később felajánlotta, hogy ő elvégzi helyette ezt a tesztet, mert tetszett neki Lili. Volt pár nap, mikor nem jött, és a lányra maradt a munka. Mély csalódottságot érzett: nem azért tanult évekig, hogy bűzös lehelettel lépjen ki a gyárkapun a napsütötte nyári délutánba.  Nem létezett fogkrém vagy rágó, ami elnyomta volna a szagot, folyamatosan jelen volt.

 

Akkor jött csak a megkönnyebbülés, mikor utolsó napján felszállt a buszra, és az egyre távolodott. Kinyitotta az ablakot, leült, behunyta szemeit, jobban tudjon összpontosítani. Arra figyelt, hány megállót kell ahhoz megtenni, hogy eltűnjön a szag. Már otthon volt, és még mindig érezte. Hetek teltek el, mire sikerült megszabadulni tőle.

 

Egy őszi este a vonalason hívta a fiú. Zoli vagyok a gyárból, mondta, a bajszostól van meg a számod. Képzeld, végül én itt maradtam dolgozni, lelkendezett. Lenne kedved találkozni? Ihatnánk egy kávét. Lilinek először jól esett, hogy ő  fontos valakinek, aki még nyomoz is utána. Zoli a gyárból, ismételte magában. A gyárból... Felderengett a masszív bűz. Mit derengett, egészen émelyítően uralta érzékeit. Képzeletben látta maga előtt a fiút, ahogy a gőzölgő csésze fölé hajol, mosolya már nem olyan megnyerő, szájában a fogak sárgulni kezdtek: az elpatkányosodás első jelei.

 

Helyes srác, kár érte, de nincs mit mondania neki. Nem, ne haragudj. Ne is keress többet, tette le a kagylót és kipirult arccal a polchoz fordult. Leemelte a lakkot. Minden erőt beleadott, úgy rázta az üvegcsét, hogy a golyó homogenizálja a meggypiros folyadékot. Míg letekerte a tetejét, mélyet sóhajtott, és óvatosan festeni kezdte körmeit.

 

 

Varázslat

Fotó: VMP

 

A sor mellett láttam először. Néztem, hogy rakja fel a lámpákat, kecses, de gyors mozdulatokkal, ahogy a fecskék lavíroznak a gyárfolyosón. Hibátlanul és gyorsan dolgozott, senki a nyomába sem ért. Utálták a többiek. Köpenyét mindig nyakig gombolta, hogy védje magát a fürkész tekintetek elől. Mindig makulátlanul és pontosan műszakváltásra érkezett. Ha ugrattuk egymást a srácokkal, épp csak annyira mosolyodott el, hogy rajtam kívül másnak nem tűnt fel. Fülessel próbálta elnyomni a gép zaját, bár azt csak tompítani lehet.  Aznap pár perccel később érkezett. Az arca pergamen volt és nyúzott. Mikor átemelte volna, egyensúlyát vesztve kiborult a kezéből a tálca lámpa. Vanegyszálcigid, hadarta. Elöntött a pír, hogy hozzám szólt végre. Persze. Veled tarthatok? Ő csak biccentve nyugtázta. Vékony ujjaival kivett egy szálat és ahogy a láng enyhén megvilágította kislányos arcát, finomabbnak tűnt, mint valaha. Aztán néztem, ahogy hüvelykkel alulról támasztva fogta meg a cigarettát és orrán át fújta ki a füstöt. Vele együtt elillant a varázslat is.

Beszéd

 

 

Fotó: VMP

 

Azt mondod, én mindent a közepén kezdek.

Általában nem tudom, honnan érdemes kezdeni. Talán még zavarban is vagyok. Próbálom feltárni és megérteni, mi az oka. Valóban, úgy élem meg, mintha nem volna időm felépíteni a mondandóm.  Valahogy nem szeretek csak úgy beszélni, az luxus. Vagy ha úgy vesszük művészet. Ugyanakkor kedvelem az olyan emberek társaságát, akik gondolataikat úgy osztják meg, hogy jut türelmük cizellálni azt. Saját beszédükbe képesek belefeledkezni, lubickolnak a hallgatóság figyelmében, mégis eljutnak valahová, mert nem a semmiről mesélnek mesterien. Figyelem őket, hátha tanulhatnék tőlük. Mitől működhetnek így? Ők mást tanulhattak, mint én. Talán az a különbség, ők nem félnek a figyelem középpontjában lenni hosszú percekig vagy órákig. Én nem vagyok ehhez szokva. Nem tudom elhinni, elég érdekes lehetek ahhoz, hogy emberek rám figyeljenek. Gyorsan elmondom, amit akartam, mert nekem ennyi és nem több jut, és hamar eloldalgok. Erre kondicionáltak: az élet célorintált, én pedig katona vagyok, aki utasításokból ért és azzal is kommunikál. Ott pedig nincs lehetőség nem a lényeget mondani. Talán ezért nem szeretem a vicceket sem, mert a poént mondanám először, de abból az elejét már nem lehet visszafelé felépíteni, mert rég elsütöttem.

 

 

 

Ínségben minden felértékelődik

Fotó: VMP

 

Volt, hogy autóval indultunk haza. Nem volt kényelmes, sem gyors, mint a repülő, viszont annál kalandosabb.

Előre le kellett adni a hivatalnak, milyen útvonalon közlekedünk, mi négyen Moszkva és Budapest között. Ez alkalommal Románia felé kerültünk, rokonokhoz vittünk két nutriát, hogy ők tenyésztésbe kezdjenek a szőrme miatt. A csomagtartót szinte teljes egészében elfoglalták ketrecestül, szerencsére a sátras utánfutóban jutott hely a csomagoknak.

 

Félúton lehettünk, épp egy fenyvesen haladtunk át, mikor a Lada lerobbant. Apu kipattant, a csomagtartóból felnyalábolt egy halom szerszámot és eltűnt a motorháztető takarásában. Mi, lányok először örültünk, hogy megálltunk és lehet végre pisilni. Aztán látván, hogy ugyanúgy nem indul az autó sokadik nekifutásra sem, anyu kezdett aggódni. Apu nyugtatta, milyen szerencse, hogy még csak délelőtt van, ő begyalogol egy közeli településre mutatott a térképen egy pontra és kér segítséget. Felhúzom nektek a sátrat, ti pedig élvezzétek a természet közelségét, a tiszta levegőt míg visszatérek javasolta anyunak, aki rettegett a rovaroktól és a hevederzáras lakásban érezte magát biztonságban. Nem volt mit tenni, behúzódtunk a sátorba és a kis fóliaablakon át figyeltük apu távolodó alakját.

 

Eleinte szóláncot játszottunk és bakochbáztunk, de ki nem merészkedtünk.  Már az ország-várost is eluntam, mikor korogni kezdett a gyomrom. Éhes vagyok és szomjas is, panaszoltam, anyu pedig kétségbeesetten nézett rám és nővéremre, mert titkon remélte, hogy később jön el ez a pillanat. Mondjuk akkor, amikor a már működő kocsival felkutattunk egy kispiszkost, így hívta az itteni boltokat. Felrémlett neki, hogy a hűtőtáskában talán akad még pár főtt tojás. A löncshús konzervre pedig határozottan emlékezett, ott van a rágcsálók mellett egy szatyorban, mert azt a rokon kutyájának tette félre. Nem is olyan rettenetes, állapította meg ahogy kikanyarított egy darabot a kanálgéppel, mert amikor ínség van, minden felértékelődik.

 

Ahogy jött a szürkület, úgy kúszott be a szívünkbe a félelem. A fák törzse közt sejtelmes szürke fátyol, lestem, mikor lép ki mögüle egy farkas, mint a mesékben. Ne rágd a körmöd, fedett meg anyu, de én tudtam, csak ezért mondja, mert legszívesebben ő is rágná a sajátját, ha nem kéne felnőttként tartania magát. Gyertek, nézzük meg a nutriákat, javasolta kínjában, de akkor az állatok már egyikünket sem érdekeltek, mert orrunkban a szagukkal feküdtünk és keltünk, meg amúgy, új korukban is undorítóak voltak sárga fogaikkal.

 

Végre feltűnt egy autó, Lada formájú. Anyut megnyugtatta, hogy nem a sárga-kék rendőrségi jármű közeleg. A következő pillanatban a szájába harapott, mi van, ha nem apu érkezik, hanem valami helyi erő. Jólesőt sóhajtott, mikor a lassuló gépjárműben, az anyós ülésen kivette férje körvonalait. Rég nem örült neki úgy, mint akkor.

 

Apu kinyitotta az ajtót és kedélyesen fütyörészve hozzánk ballagott orosz komája társaságában, kezében egy csövet lóbálva. Túrni kezdtek a kocsi elejében és láss csodát, hamarosan beindult a motor. Oleg elégedetten köpött szélre nyomatékosítva ezzel a tudást, amivel feltárta és megoldotta a problémát. Apu búcsúzóul kabátja belső zsebéből előhúzta a jól megérdemelt kártyát és vállveregetés kíséretében átadta a férfinak, aki meglátva azt, elpirult, cinkos mosolyt villantott, bólintott egyet köszönetképp, majd elhajtott.

 

Mivel sok időt vesztettünk, rövidítünk egy kicsit, szögezte le apu. Nem tudom, mennyire volt tisztában döntésének súlyával, minden esetre, alig tértünk le a helyes útról, közeledett a szirénázó policija mögöttünk. A visszapillantóban láttam, apu homlokán és az orrán gyöngyözni kezd az izzadság. Talán arra gondolt, nincs több kártya a zsebében. Füleim elraktározták a szavakat, ahogy anyu hibáztatja, milyen felelőtlen: ott hagyott minket és mindez nem elég, nyakunkra hozza a bajt, hogy nem az engedélyezett úton megyünk. Lehúzódtunk. Pozsálujsztadokumenti, lépett oda a lehúzott ablakhoz az egyenruhás, majd hátrahőkölt az arcába tolakodó szagoktól. Apu kiszállt és félrehívta egy pillanatra. Jó diplomataként próbálta kideríteni lekenyerezhető-e az ember, majd döntött: benyúlt a belső zsebébe és elővette az utolsó kártyanaptárt. Mind tudtuk, mi van rajta: pucér nő érzéki körítéssel. Elvtársi szeretettel Magyarországról, mondta oroszul neki. A rendőr a naptárra nézett, majd apámra, szeme gyorsan körbejárt míg zsebébe rejtette és intett igyityi, igyityi, mert tudta, ilyet nem kap semennyi rubelért.

 

 

TURN OFF MY ROBOTIC BRAIN

Fotó: VMP

 

Mire kocsiba vágom magam, a pulzusom már az egekben. Végre magam vagyok. Nincs itt senki, hogy az idegeimre menjen. Behunyom a szemem, hosszan kilégzek, míg ellenőrzöm a visszapillantót. Valóban senki, még a közelemben sem. Saját illatú nyugalom, fészkelem magam az ülésbe. A szabadság illúziója. Akár bármerre is vehetném az irányt. Csak idő kérdése, úgyis szétzúzom a kereteket.

 

Mostanában többször felébredek éjjel, próbálom kivenni a félhomályban, éjszaka van-e, vagy végre hajnalodik. Forgolódok, egyre erősödik fejemben a falióra kattogása, felveszi a ritmust az agyam is. Tiktak tiktak jár, mit, hogyan fogok időben, hatékonyan és tökéletesen teljesíteni a következő napon, héten és hónapban. Mindent óramű pontossággal kell végrehajtanom, akár egy robotnak, különben összedől a törékeny állapot, a rend. 3:08, már nem is olyan korán. Mindegy, hétfő vagy szombat van-e, a gyerekek úgyis három óra múlva kelnek és indul a verkli. Reggel gyorsítóval, este lassítóval lehet túlélni. Etetés, szaratás, öltöztetés, indulás, érkezés, munka, rohanás, foglalkozás, etetés, fürdetés, mese, altatás, alvás. Nincs mese, minden nap ugyanaz.

 

Azt mondtad te mész érte. Persze, mert rád soha nem lehet számítani, mindent magamnak kell megoldani. Sosem érsz oda. Neked van több időd. Mindig jövök mikor tudok, ma nem tudok. Akkor mész érte te, ugye? Van más választásom? Persze. Szabad ember vagy! Rohadj szarrá, sziszegem a fogaim közt, míg töltök még egyet magamnak. A kezem megremeg a dühtől, a forró tea ráömlik. Az ordítás tüdőcsúcsból jön, minden feszültségem esszenciája, csökkenjen a belső nyomás.

 

Szabadság, persze. Negyedórányi jut nekem, míg beérek. Előkotrom a kulcsot és indítok. Már szól is a zeném, a talpamon érzem a ritmust. A felüljáró előtt kedvenc számom kezdődik, felveszem a hangerőt, mellkasomban akarom a basszust. A zene és a szívem egy ütemre ver. Rálépek a gázra, végre szabad a pálya. Épp a tetejére érek, a felfagyott csillám felületen csúsznak a nyári gumik. Egy pillanatra könnyűnek érzem magam, repülök a város fölött. A zene, vele az élet lüktetése egyre távolodik.

 

 

Desszert

Csöngetnek, önkéntelenül összerezzenek, pedig nem váratlan az érkeztük. Belép színlelt mosollyal és úgy adja a puszit, hogy épp csak összeérjen az arcunk, rúzsos szájjal cuppant a levegőbe. Minek? Jött, mert szülinapom van és a társadalmi konvenciók megkívánják, hogy ilyenkor mérgezzen bennünket pár órát.

 

Az udvariassági fecsegés az étkezés ideje alatt kitart. Aztán ahogy szemeivel pásztázza a szobát, kezd felkúszni a gyomorsav a nyelőcsövemen, amit egy pohár víz kíséretében próbálok visszanyelni. Tudom már, mi jön.

 

Nem bírja ki, hogy ne szóljon bele mindenbe. Neki mindig mindenről véleménye van. Amikor szóra nyitja a száját, feszülten várom az okosságokat. Menekülnék előle, de sajnos családtag, így nem tehetem. Vagy csak limitált keretek között lehet elkerülni, mondjuk kihúzódom a konyhába, mikor beindul. Ha kedveskedni próbál, akkor sem sikerül neki. Mert amit mond, abba mindig belecsempész valami olyan megállapítást is, amitől megkeseredik a szám íze. Jobb már a derekad, hányszor kell még menni, kérdi, én családanyaként nem járkálnék el masszőrhöz, egyrészt itthon a helyed, másrészt a mozgásodat látva hatástalannak tűnik a kezelés. Simogatni meg a férjed is tud, nemigaz? Ja, vakkantom, megtanultam már, hogy jobb nem reagálni az ilyenekre, mert akkor felhatalmazva érzi magát a folytatásra.

 

Régebben voltak csörtéink, több erőm és nagyobb igazságérzetem volt. Ma már nem félek a villanó szempártól, hiszen mennyiben van hatása az életemre? Meg nem foszthat semmitől, méltóságom már rég nincs. Ha ők jönnek, mindent szemrevételez, intim szféra, mint fogalom ismeretlen számára. Benyit a hálóba is. Ez az a csoda, röhögi el magát, láttam a tévében, mi csak pinaszellőztetőnek hívjuk otthon. Ér valamit, teszi fel a kérdést és végigmér. Én a helyedben inkább kimennék gyalog a piacra, csíp a fenekembe, az is mozgás és nem ilyen céltalan baromság. Akkor legalább látod, amit veszel, amiből főzöl majd. Sosem hozatnék ki élelmiszert, ott a hulladékot sózzák rád. Az érvelésem, hogy amikor elmehetnék vásárolni, akkor tömeg van és azt utálom, lesajnáló legyintéssel elintézi.

 

Mikor mi utazunk, lassan készülök, annyival is kevesebbet kell ott lenni. Szerencsére messze laknak. Azzal indít, hogy szemrehányóan megjegyzi, mindig csak ünnepekkor teszünk látogatást. Bárcsak akkor se kellene, gondolom. Cipőmből kibújva az előszoba padlója vészjóslóan perzsel, menekülni nem lehet, tűrni kell.

 

Tehetetlenséget és szomorúságot érzek a felismeréstől: amíg él, nem tudom magam megóvni rosszindulatú megjegyzéseitől, amit ő is valakitől megtanult. Elülteti bennem a gondolatokat, kiírthatatlan tarackot hagyva maga után.

 

 

Hideg

Fotó: VMP

 

Megy a tévé, a kezed meg nem áll, sürög forog, ahogyan a fejem zsong. Ülök a sörömmel, ami még hideg, csak úgy jó. Sosem várom meg, hogy felmelegedjen. Ez persze  nem a türelmetlenségről vagy az élvezetről szól, hanem a csillapíthatatlan szomjról, ami hónapról hónapra nő. A hiányt szeretném feltölteni valahogy, de az nemhogy csökkenne, egyre nő. Évek alatt egyre több idő alatt érek el abba a világba, ami kirekeszti a hétköznapok unalmát és a fájdalmat. Ha egyszer is elengedném a képernyőt és a szemedbe merednék, megijesztene a tétlenség amit az örök mozgással, ügyködéssel fedsz el.

 

Kigomolyog a gőz a konyhából, szeretőként ölel körbe, ahogy kilépsz az újabb dobozzal és leteszed az asztalra. Mostmár intézd a tüzet, utasítasz, legalább azt. A kályha, már csak emlékeztet a régi nyugalomra. Nyűg vele fűteni, szarakodni a sok fával, tele a kezem szálkával, de legalább már kiismertem. Épp annyira sikerül megrakni, hogy langyos legyen, forró cserepek már nem égetnek egyikünket sem. Talán nincs megfelelő légcsere. Félek egyszer annyira hideg lesz, hogy a maradék fényemet is elveszi és akkor nem lesz, aki tüzet csináljon.

 

Ott ülsz, mint egy rakás szar, ha egyszer meghalsz, az a kép marad meg bennem rólad, ahogy üveges szemmel várod a következő sörödet. Mi mást tehetnék, kiszolgállak, addig sem vagy útban. Öleld, s csókold inkább a söröskriglit vagy a borospoharat, ne engem. Igyál csak, legalább csend lesz, leteszem az asztalra a dobozt, igyál évekig, egyre többet, hogy végleg elhallgass. Egy perc nyugtom sincs, a fokozódó tenni vágyás sodrától te egyre passzívabb vagy, már a gyerekre sem figyelsz. Sosem figyeltél igazán. Magad is gyerek vagy. Régen rágtad a húsomat, ráadásul te nem akartál a mellemről leválasztódni, állandó igényt támasztottál. Azt hiszed olyan jó elutasítani? Még akkor is nehéz, ha úgy közelít valaki, mint te: tapló módon, attól tárgynak érzem magam, nem nőnek. Ezért  van az, hogy inkább magam köré rendezem a sok feladatot, bástyaként védenek tőled, nehogy alkalmad legyen felületet találni rajtam. Nem szeretlek és nem kívánlak, de ez a bankot nem érdekli, fizetni kell. Fáj a fejem de most tényleg, nem csak azért mondom. A gondolatok megbetegítik: apró szennyeződésként bekerülnek és nem tudom onnan kitakarítani őket. Egyre gyűlik a halom és már beborítja a lebenyek teljes felületét egyetlen ép mikronnyi felületet sem hagyva. Ha már ott nem merek sepregetni, hát itt kinn teszem, legalább lefoglal, elterel és leszáll a ma este is és újra alhatom. Már csak a holnapot kell bírni valahogy meg még pár évet és évtizedet, aztán úgyis meghalunk.

 

Gyros

Szia! Jónapotönnekmitadhatok, hadarja a gyrososnál a szőke, unott fejjel. Pillanatra meghökkenek, hogy nem tegez vissza és belátom: igen, öreg lettem. Végülis már a retro rádió játssza a számokat, amiket kamaszként hallgattam. Inkább nem is kapcsolom be, hogy óvjam magam a felismeréstől. A hirdetések így is szembe jönnek velem, fiatalkorom koncert zenekarai már fennállásuk huszadik évfordulóját ünneplik.


Konzervatív is vagyok, egyre többször kapom magam rajta, hogy klasszikus zenét hallgatok, néha már áriát is. Csípős, hagyma, mehet bele, kérdi és a gigantikus pillái bár oda vonzzák a szememet, de az üres tekintettől rögtön menekülök is. Maradi vagyok, nem vágyom pornós külsőre: műszempilla, mell és köröm, amikkel örökké foglalkozni kell. Igen, válaszolom. Szültem két gyereket, azóta mehet bele csípős, nem borzongok én már semmitől. Hagyma is, bólintok, férjem van, úgysem megyek már randira, a munkahelyemen pedig nincs ma már megbeszélés.

Műkörmös kezével hanyagul teszi rá a meg nem pirult pitát a húshalom tetejére. Azzal a kézzel, ami  néhány perccel ezelőtt még pénzt kezelt, rajta a bogárszín körmökkel, amit már töltetni kellene. Itt egy pillanatra elbizonytalanodom, hogy kell-e ez nekem, aztán nyelek egyet. Hosszú volt a sor és  máshol is ez várna, nyugtatom magam, mikor előlép a függöny mögül egy korombeli férfi. Töri a magyart, de a széles mosolya és barátságos kisugárzása ezt feledteti velem, rögtön jobban érzem magam érkeztére. Szia Hölgyem, lép a kasszához. Ez a megszólítás kicsit helyre zökkent, hisz' ha így üdvözöl valaki, akkor mégsem lehetek annyira öreg! Üdítőt esetleg, pillanatnyi bizonytalanságomat látva rávágja, hogy van mangós is. Igen, kérek, köszönöm. Jó étvágyat, legyen szép napod hölgyem, búcsúzik kedélyesen. Én pedig mosollyal a szám szegletében lépek ki az asztalokhoz.

 

süti beállítások módosítása