Fotó: VMP

Talán csak a fiatalos lendületem hagyott el, vagy nem is tudom, mitől jött a fordulat. Egyszer csak megérkezett. Gondolkodom. Azt hiszem összefügg az elfogadással. Igen. Már nem akarok mindig mindent megváltoztatni. Úgysem hozott sosem megelégedést vagy örömöt, csak egy lépés volt a soha el nem érhető tökéletes felé, ettől még fájóbb.

Korábban hittem a vegyszerekben, azokban olyan erő rejlik, ami fel-, le- és megold mindent. Ma már inkább félelemmel tölt el ha erre a kontrollálhatatlan erőre gondolok, néhányszor tönkre tettem magam velük.

Hétvégenként legalább egy napot rászántam, hogy belevessem magam a munkába: portalanítottam, suvickoltam, sikáltam, fényesítettem, kimostam, lemostam és felmostam. Kerestem a tisztaságot, a tökélyt. Amikor végre hátra dőlhettem volna egy kávé mellett, elidőzött a tekintetem az asztalon és azonnal megsemmisültem, ahogy a surlófényben hatalmasra nőtt szemcse mellett leszállt egy légy és odaszart. Semmi értelme a sok munkának, kezdhetném elölről.

Sok időbe telt, míg felismertem: nincs olyan hogy tisztaság, az egy idealizált állapot. Nincs értelme hajszolni valamit, ami sosem lehet az enyém. Mérték van csak és viszonyulás, a külső állapotot hogyan élem meg belül vagy úgy is mondhatnám, tökmindegy mi van kinn, ha belül, a fejemben rendetlenség.  

Ami most van, próbálok annak örülni. Nem biztos, hogy holnap is lesz, mi van ha megszűnik működni az agyam. Ha holnap jobb lesz, annak még jobban örülök majd. Ha rosszabb, akkor pedig jó visszaemlékezni a pillanatnyi elégedettségre, amit tegnap átéltem, amivel megajándékoztam saját magamat. Ez nem jelenti azt, hogy a passzivitást választom. Épp csak hagyok magamnak időt megpihenni. Megtanultam hálát érezni, megtanultam büszkének lenni. Én tettem, én teremtettem, ami körülvesz, nélkülem nem lenne. Az értékes dolgok nem csak úgy lesznek, nem kaphatók, de legfőképp nem magától értetődő és természetes, hogy vannak. Csak olyan van, amin dolgozni érdemes és olyan, amin már nem. Ezt kell tudni eldönteni, el kell tudni engedni.

Nézem a pókhálót a sarokban, egész gömb alakú, áttetsző finom szövevény, alig moccan. Elfogadom, hogy létezik és pont az én nappalimban. Milyen szép! Nem akarom lerombolni, hagyom. Szabadság. Én adtam magamnak.