Fotó: VMP

Jéghidegen szeretem, mert akkor tovább tart. Hazaérek vele és rögtön a hűtőbe teszem, az egyik oldalsó polcra, ahová egyebet nem is. Én a szopogatós fajta vagyok. Sosem értettem, mi visz rá valakit, hogy elrágja és falatokban nyelje le a csokoládét. Épp a lényegtől fosztja meg magát, aki így tesz. A lényeg pedig, nem más, mint a lassú élvezet: lágyan olvad el, nyállal keveredve átjár minden zegzugot a szájüregben és krémesen szétterül. Ahhoz, hogy egységes réteget képezzen néhány pillanatra a nyelven és a szájpadláson, a kocka méretétől függően, tapasztalatom szerint, két darab az optimális mennyiség. Az étcsokoládéból elég egy is, mert az még lassabban olvad és amúgy is, ízét tekintve az az igazi, hetven százalékos kakaótartalommal. Vallom, hogy étcsokoládét enni a személyiségfejlődés adott fokáról tanúskodik. Azt pedig elismerem, hogy a keserű csokoládéhoz még nem vagyok elég érett, ízlelőbimbóim az édes hiányát sósként érzékelik. Szóval, én úgy vagyok vele, hogy a csokoládé nyújtotta élvezetért pár plusz kilót is elviselek magamon, esendő vagyok, vállalom.

Igazából, aznap sem a mérleg riasztott meg, mivel rá sem álltam.

Valójában a felismerés, hogy rajta kaptam magamat: már nem is a csokoládé ízének élvezetéért, hanem a fogyasztás közben felszabaduló endorfinok okozta örömért csináltam, kényszeresség és automatizmus mozgatta a kezeimet, mikor kitártam a hűtőt. Maradék híján a gyerekek féléves mikulását ragadtam meg. Csak a pillanat tört része volt, míg elbizonytalanodtam, aztán türelmetlenül, cafatokban téptem le róla a színes fóliát és az édességet egy szuszra begyömöszöltem a számba. Tehettem ezt úgy, hogy közben összerágtam, ennek úgysincs vastagsága, vagy geometriája, amit simogatni érdemes a nyelvemmel, akkor meg tökmindegy, gondoltam. Miután az utolsó édes íz is elhagyta a szájüregem, még a nyelőcsövemben járhatott a nyállal higított tejbevonó massza, máris elszégyelltem magam. Jellemtelen vagyok, az elveimet meghazudtolva nem a finomságáért ettem meg és még hízom is tőle. Akkor miért is csináltam mindezt? Mi szükség volt erre, tűnődtem el.

Az utóbbi időben rosszabbul viselem a napokat és aznap különösen feszült voltam, közelgett a mensesem is. Vagy talán azért történhetett meg, mert valahogyan el kellett nyomjam a negatív érzelmeimet, mentegettem magamat. Így palástoltam a gyereknevelés kudarcait, hogy bármit mondok, nincs tekintélyem, ha üvöltök az is hiábavaló ráadásul helytelen, mondjuk, akkor legalább kicsit csökken az én belső feszültségem. Vagy a csalódottságot, hogy nem kapok kellő figyelmet és gondoskodást azoktól, akiktől szeretnék. És akkor még nem is beszéltem a kiábrándultságról: lassan elhagy a hitem és lelkesedésem, hogy a dolgok megjavíthatók, mivel az erőfeszítések ellenére mindig ugyanott tartunk. Semmi sem változik előnyére és ebből már nagyon elegem van.

Eljött a szembenézés ideje, undorodtam magamtól. Nem lehet ezt így tovább. Elkezdtem utánajárni, milyen technikák léteznek a kísértés legyőzésére. Meditáció. Két gyerek és munka mellett kivitelezhetetlen: amikor idő adódik és belekezdenék, általában pillanatok alatt elalszom. Ne vásároljuk meg az addikció tárgyát, ajánlják. Ezzel csak az a baj, hogy jellemzően a férfiak italt, a nők és gyerekek pedig csokoládét kapnak ajándékba a kevésbé kreatív vendégektől. Nálunk három embert lepnek meg vele, így több évnyi készlet halmozódott már fel, rendszeres fogyasztásom ellenére. Találtam egy viccesebb tanácsot is: tükör előtt végezzük a nem kívánatos tevékenységet. Na, ez jó lesz, pont nekem való! Van egy pici tükröm, azt beteszem a hűtőpolcra, döntöttem el, hogy amikor visszaesnék, kizökkentsen saját ábrázatom. Eleinte ez sem működött, mert amikor vágyom rá, az egy beszűkült állapot. Olyankor nem érdekel semmi, odébb kotrom a tükröt és megnézem, a férjem nem tett-e be magának hűlni egy táblával. Találékony és kísérletező kedvű vagyok, mit nekem tanácsok, kitaláltam: megpróbálom olyan állapotúvá tenni a csokoládét, hogy megundorodjak tőle. Elővettem egy nyulat a készletből, kibontottam és egy tálkában kitettem a konyhapultra, olyan részre, ahol egész délelőtt éri a nap. Délutánra összerogyott, ekkor vizet öntöttem rá, hogy a nyállal keveredést imitáljam és valóban, másnapra gusztustalan elegy keletkezett belőle. Innentől kezdve, mondhatni, ura voltam a helyzetnek.

Egészen a mai napig. Kinyitom a hűtőt, nem is azért, hanem tejért. A hűtőpolc részét képező tükör mögül látom, hogy a kedvenc egész mogyorós étcsokoládém papírja kandikál ki. Mit kandikál, csábítóan integet felém a nyitás lendületétől, a kibontott csomagolásával. A tükör egy elcsigázott fejet mutat és a pavlovi reflexként ismert nyállöket és nyelés hatására fel-le liftező gégefedőt. Férjem ekkor lép mögém és mosolyogva vállamra teszi a kezét: hagytam neked egy kockát, de csak egyet, mert tudom, hogy leszokóban vagy.

Korán szoktam felkelni, jellemzően napfelkelte előtt. Még nyáron is sötét van, amikor lebotorkálok a lépcsőn és az emeleti hálóból a konyha felé veszem az irányt. Nem gyújtok villanyt, nehogy a gyerekek felébredjenek, inkább tapogatózom a korlátba kapaszkodva. A konyhában már lehet fény, sőt kell is, az ébredéshez, a kávé nem elég. Pedig már itt vár: szép bögrében, úgy elkészítve, ahogy szeretem. Illetve, majdnem úgy. Én egy leheletnyivel édesebbre készíteném. Kicsit kihűlt, mire leértem, állapítom meg csalódottan az első kortyból. Nyitom a mikró ajtaját és eszembe jut, milyen kedves gesztus ez a férjem részéről, hogy elkészíti nekem azokon a napokon, mikor ő jön le előbb. Észreveszem, hogy nincs a bögrében kanál. Ez elég szokatlan, állapítom meg, mivel a cukrot, ami nélkül képtelen lennék lenyelni, el kell valamivel keverni. Nincs benne kanál. Nincs benne. De akkor vajon mi lehet benne? Pittyenéssel jelez a gép, hogy kellően felmelegítette már, de nem zökkent ki, mert ez egy fontos gondolat. Mekkora bizalom kell ahhoz, hogy egy előre elkészített löttyöt reggelenként a számhoz emeljek és kortyonként kiürítsem bögrémet abban a hitben, hogy a lé olyan alkotóelemekből áll, melyeket magam is bele tennék? Mert mi van, ha például már besokallt tőlem ez az ember? Kizárható-e, hogy valami lassan felszívódó méreggel itat engem nap mint nap? Behunyom a szemem, úgy ízlelgetem a kávét, érzek-e benne valami különöset. Kesernyés. Dehát melyik kávé nem az, nyugtatom magamat. Enyhén kezd felderengeni benne az édes is. Leülök, leteszem egy pillanatra a pultra. Megnézem, a folyadék felszíne sima és homogén. Szóval, látszólag, minden rendben van. Mégha nem így lenne is, tulajdonképpen nem ez az egyetlen lehetőség arra, hogy megszabaduljon tőlem. Kreatív ember, gondolkodik és ügyeskezű, mindig is büszke voltam rá. Ráadásul felújítás közepette, amiben épp vagyunk, természetesen előfordulhatnak balesetek. De miért is tenne ilyet? Biztos nem. Fenn szuszog két kisgyerek, ha másra nem is, de rájuk biztos tekintettel lenne. Már csak alig pár korty maradt, megiszom. Aztán felállok, bemegyek a dolgozószobájába, ahol ő már a gép előtt ül. Köszönöm a kávét, nagyon kedves tőled, mondom, ő felnéz a monitorról egy pillanatra, fáradt félmosollyal és azt válaszolja nekem: szívesen, máskor is.

Fotó: VMP

Szabadság van. Végre belevetem magam a nyárba! Na, azért annyira nem lesz mélyvíz: a fővárostól távoli kis tavat választottunk strandolásra. Szerencsére nincsenek sokan, állapítom meg a kerítés oldalánál, kémlelve befelé. Becihelődünk és lecuccolok a két gyerekkel, a parthoz közeli árnyékban. Körénk rendeződnek a család többi tagjai is, mindenki lázasan pakol kifelé, hogy mielőbb a vízben tudhassa magát.

Szabadjára engedem a gyerekeket, megkérem az egyik rokont, hogy fél szemmel legyen szíves nézzen rájuk, én pedig lehuppanok a kiterített törölközőre. Pillanatra nem is tudom mit tegyek: most kell csinálni valamit, az imént kiharcolt, szabad percekben. Számításaim szerint nem több, mint fél órám van, amíg valamelyik gyermekem bömbölve megrohamoz.

Ússzak egyet, egyedül? Vagy inkább sütkérezzek? Évek óta nem volt alkalmam. Mindig csak a derekam, vagy egyéb kilógó testrészeim égtek le, ahogyan a kisgyerekekhez lehajolva araszoltam-oldalaztam a parton naphosszat. Esetleg egy röpke szunyókálás is beleférne, álmodozom tovább. Végül felkönyökölök, figyelem a tavat, csábító hullámokkal hívogat, enyhe szél fodrozza a vizet. Érzem, hogy engednem kell neki. Süt a nap és kellemes meleg van, mégsem hőség.

Felállok, megnyújtóztatom magam, ropognak a vállaim. Ó de szép ez itt, minden évben rácsodálkozom. Hegyek a tó körül, fenyők, szomorúfűz, odébb nyárfák adják az árnyat. Úszom egyet, biccentem anyósom felé, csak hogy meggyőződjek róla továbbra is figyeli a kicsiket.Tőlük távolabb óvakodom be a vízbe, nehogy észrevegyenek.

A víz finom meleg és tiszta. Melegebb, mint a levegő, állapítom meg és felbátorodva egyből belevetem magam. Felveszem az úszószemüvegem, hogy a fejem búbjáig elmerülhessek. Az a kényszeredett nyaktartás, amivel a többiek kiemelik fejüket a vízből úszás közben, számomra összeférhetetlen a lazulással. Márpedig én azért jöttem ide. Lazulni. Először csak elrugaszkodom és lebegek a víz színén, arccal lefelé. A hajam szétterül, látom magam előtt felülnézetben, vörösen izzó napkorong, közben a fejem tetejét nyaldossa a víz. A vízben lenni olyan, mintha haza érkeznék. Felemel es egyszerre leoldja rólam a földhöz rögzítő köteléket. Mi több, egészen körül ölel és lágyan belém hatol, kitölti a rendelkezésre álló teret, ahol én véget érek szöveteimmel, ő rögtön ott elkezdődik. Magam vagyok. Szabad vagyok. Nyugalom van.

Aztán hirtelen kizökkent a felismerés: most van időm, most kell csinálni valamit. Kihasználni azt a kevés én-időt. Lázasan elkezdek úszni. Érzem, ahogy a petyhüdt izmaimat munkára bírom, majd néhány tempó után kifulladok. Nem baj, megállok picit. Megtehetem, mert megengedtem magamnak. Újra neki futok, tudatosan figyelek a légzésre. Karjaim és lábaim rendben dolgoznak, érzem bennük az erőt. Talán most még szunnyad, de ez az erő akkora, hogy elegendő ahhoz, hogy átússzam vele a Balatont, tehát bizonyítottan létezik, legfeljebb nem a legjobb formában van. Itt és most, beérem a bóján túllal is. Ritmikusan ki-és belégzek, egyre gyorsabb ütemben, a határaimat feszegetem, kalapál a szívem. Amint abbahagyom, csak sodródom, csendesedik és lassul minden, majdnem szeretkezés, csak a kéjérzés maradt el. A partig ringatózom, hagyom, hogy vigyen a hullám, teljesen átengedem magam neki.

Milyen a víz, kérdik. Szuper, felelem lelkesen és még nedvesen levágódom a plédre. Behunyom a szemem. Figyelem a zajokat, fülelek, először a közelieket térképezem fel és haladok egyre távolabb. Mellettem egy család dinnyét rágcsál, hallom, ahogy herseg a gyümölcs a fogak alatt, valaki még szürcsöli is a levet, mind műanyag dobozba köpködik a magokat. Az egyik ijedősebb férfi szitkozódik és rövid vágtákba kezd, úgy próbálja lerázni a darazsakat. Magamra húzom a fürdőlepedőt, mert én meg allergiás vagyok a csípésre. Valaki kukorica csövet csámcsog a túloldalon, majd végez és a lerágott cső puffanással ér földet, irányban valahol a szemetes mellett. Fátyolként borul a közeli hangokra,  a strandra jellemző, általános gyerekzsivaj és a vízpart finom hangjának keveréke. Bele vegyül a fák szelíd suhogása. Ki sem kell nyitnom a szemem, látom magam előtt, hogy a nyár levelek ezüstösen hunyorognak a napfényben és a hosszú fenyőtűket borzolja az enyhe szellő. Zsugorodok, gyerek vagyok, kicsike vagyok. Gyámoltalanul kucorgok, egy csíkos labdát átölelve. A pléden serceg a homok, ha moccanok. Minden olyan távoli, minden messze van. Aztán érzem, hogy anyám meleg, lágy keze simogat és megnyugszik a hátamon. Bele gördülök és gömbölyödök ebbe a nagy és puha tenyérbe. Az felemel, egyre magasabbra, forróság jár át, ugyanakkor valami ráhull a kezemre. Hideget érzek a kézfejemen, letörlöm a kicsurgott nyálam és bezárom a szám.

Aztán, nagyon hirtelen, homlokomba hideg toccsan, szívdobogva ugrom fel. Egy pillanatra megszédülök, azt sem tudom, hol vagyok. A nyaláb vízsugár maradéka a kisfiam vizipisztolyából a mellkasomba csapódik és könyörtelenül visszaránt a valóságba. Lányom és fiam cinkosan nevetve rohannak felém. Jó kedvük kárpótol a váratlan támadásért. Átdörzsölöm az arcom a vízzel és pislogok néhányat. A pihenésnek vége, ennyi adatott mára. Mégis inkább hálát érzek, nem pedig csalódottságot. Átnyúlok a labda felett, kikotrom a táskából, és jól esőt kortyolok a jeges kávémból.