Fotó: VMP

Fekete fehér csíkos ruhában lépem át a főbejáratot. Az ajtó tükröződésében úgy nézek ki, mint aki sokszorosan át van húzva egy fehér rajzlapon. Megrökönyödöm, mennyi a beteg és köztük sok egész fiatal. Lifttel megyek az emeleti kórteremig. Kopogok, tessék, szól egy hang bentről. Félénken benyitok, tartok tőle, hogy valami borzalmas látvány fogad majd és lassan behúzom a bőröndöt magam mögött az ajtón. Nehezen gyűröm le a sírást, ahogy bemutatkozom az idős hölgynek, közben sajnálom magam, bár ne ide kellett volna jönnöm, mert a Kékgolyóba nem az utazás miatt csomagolunk össze. Vagy ha utazás lesz belőle végül, ahhoz már nem kell semmi, de erről nem beszélünk.

Az ablak melletti a megürült ágy, mondja Marika néni biztatóan mosolyogva, és ez a hozzátartozó szekrény, mutatja. Kipakolok. Az időnként felcsapó hipószagtól egyrészt émelygek, másrészt megnyugtat, hogy tiszta helyen vagyok. Kétágyas, fürdővel, ritka jó kórházi adottságok. Arról nem is beszélve, ahogy lerogyok az ágyra, pont a Várra látok rá. Itt még meghalni is szép volna, már ha az itt fekvők nem gyötrelmes agóniával lépnének át a másvilágra és felfognának bármit is az utolsó napokból. De erre most nem gondolunk.

Marika néni élénk tekintete kiviláglik ráncos arcából, ahogy lelkesen meséli, hogyan fogja megmetszeni a fákat virágzás előtt. Kék szemeiben égő eltökéltsége nagyanyámra emlékeztet. Nyár eleje van és ő a jövő tavaszról beszél egy visszanőtt rosszindulatú elváltozással az orrán, olyan természetességgel, hogy kezdem elfogadni, az a kráter az orron mindig is ott lehetett, helye van ezen a vidám arcon. Úgy beszél, hogy még én is elképzelem, ahogy a nyolcvanhat évével létrára mászik és ollóval levágja, rendezi az ágakat. Honnan a hite? A nyakában lógó kereszt segíti az életében?

Bárcsak tudnék hinni valamiben!

Szobatársam ebéd utáni szokásos lépcsőzésére indul. Most is lelkes, így könnyebben telnek a hetek, amit a kezelések miatt a fővárosban kell töltenie. Azt mondja nagyon jót tesz neki, nézelődik és mozog egyszerre, ha jobb idő van, még a kápolnába is ellátogat. Van mellette egy bodzabokor, épp nyílik és isteni az illata.

Próbálok összpontosítani, mennyi mindent tartogat még a nyár, de egyre csak a műtétre tudok gondolni. Felfoghatatlan, hogy minden előjel nélkül érkezett. Alig három hete, hogy az orvosnő visszahívott a röntgen váróból a vizsgálóba és azt mondta van egy árnyékos terület a mellkasfelvételen, mely további kivizsgálást kíván. Ma pedig itt vagyok, hogy holnap kioperálják azt az ismeretlen eredetű és indulatú, jól körülhatárolt képletet.

Estefelé bejön az orvosom, érdeklődik hogylétem felől. Alig néhány évvel idősebb nálam, napbarnította arca őrzi a balatoni vitorlázások emlékét, elégedett vonásai az élet szeretetéről tanúskodnak. Valami viccel próbálom leplezni a félelmemet, szép itt, de szívesebben ismertem volna meg más körülmények között, mondom neki. Reggel hétre jönnek értem és a műtőben találkozunk, mosolyog búcsúzóul.

Másnap korán érkezik a beteghordó fiú, feküdjek fel az ágyra mondja. Hiába ellenkezem, hogy tudok gyalog is, a protokoll megkívánja: tolnia kell a műtőbe. Reszketek, ahogy begördül velem a liftbe és meglátom a világítótesteket, alulról, mint a filmekben. Fázom, kérdi. Nem. Félek. Végig simít a hajamon és azt mondja nem lesz semmi baj. Kedves gesztus, minden bizonnyal ugyanezt mondja az összes műtétre várónak, függetlenül a beteg kilátásaitól.

Átemelnek a hordágyról a műtőasztalra, az altatóorvos elmondja, milyen szerrel fognak altatni és hogyan. Megérkezik a főorvos, még igazít a kesztyűjén és ahogy odahajol hozzám, látja, hogy remegek. Mindjárt jobb lesz, melegít majd az ágy, mondja. Félek, vacogom. Nem kell, minimál invazív műtét lesz, csinos kis sebekkel a végén, még monokinizhetek is pár év múlva, kacsint rám. Érzem, szétárad a meleg a testemben és visszafelé számolok, ahogy az altatóorvos kért: tíz, kilenc, nyolc.

Az Vár teljes pompájában kivilágítva, ahogy homályosan feldereng a zivatarban. Jobban esik nem kinyitni a szemem. Fáj minden, tele vagyok idegen testekkel, csövek lógnak ki belőlem. Az egyikben vörösesen áttetsző folyadék fel-le kúszik, egyik vége a mellkasomban, a másik egy kicsi tartályban ér véget. Próbálom nem elképzelni a lyukat, amin át van tolva a hátamon és beér egészen a tüdőm mögé. Undorító lehet, még akkor is, ha évekkel később csinos kis seb lesz. Moccanni sem akarok, hogy ne fájjon, de muszáj lesz, mert pisilni ki kell majd menni valahogy, lecsöpögött már az infúzió. Próbálok oldalra fordulva felkászálódni, nem megy. Marika néni odaadja az ágyvéghez rögzített, kötözőanyagokból és kapaszkodóból eszkábált húzódzkodót, próbáljam azzal. Nagy nehezen sikerül, kiülök az ágy szélére. A papucsba viszont nem tudok belebújni, mindig berogyik a boltozat, ahogy próbálnám belecsúsztatni a lábfejem. Idős segítőm felemeli a hajlott hátával és rám adja, anélkül, hogy kérném. A kiszolgáltatottságtól és a váratlan előzékenységtől sírni kezdek. Ad egy zsebkendőt is és vigasztal, hogy az első nap minden műtött így fest, napról napra sokkal jobban leszek, majd meglátom. Ahhoz, hogy eljussak a mosdóba, kell vinnem a tartályt és az infúziós állványt is. Meg magamat. Lassan, nagyon lassan kiporoszkálok. Az állapotom és az, hogy három nap múlva kiengednek, megrémít. Otthon a másfél és négy éves gyerekem cincálni fognak és el kell őket látnom. Valahogyan erőt kell gyűjtenem.

Bejön a nővér, kiosztja a gyógyszereket, és cigaretta szagot hagy maga után. Érthetetlen. Naponta több tüdőrákost lát el és szembesül vele mi vár rá, ha nincs szerencséje. Ennek ellenére rágyújt. Forog a gyomrom a képtől, hogy beszívja a füstöt és az kiszivárog egy drainnek meghagyott lyukon.

Váratlanul megjött, mondom neki, valami kötözőanyag lenne esetleg, amit használhatnék, nem csomagoltam betétet. Ja az csak a gyógyszerek miatt van, gyakori jelenség mondja és már indul kifelé.

A másnap hajszálnyit könnyebb. Marika néni életkedvéből átragad rám egy kevés. Amikor épp nem sétál, folyamatosan mesél a családjáról, a háborúról, a férjéről, aki fiatalon meghalt és a kertjéről, ami csak rá vár. Pár nap, én hazamegyek és ő hiányozni fog. Valóban a személye is, nemcsak az irigylésre méltó optimizmusa.

Örülök mindennek: egyedül lábra tudok állni, hozzák a parizeres zsömlét, együtt majszoljuk a pici asztal mellett. Gyalog átmegyek a röntgenig, nem kell már a kerekesszék a kísérővel.

Miután kiveszik a draint, kevésbé fáj mindenem és könnyebb mozognom is. Felöltöm puha köntösöm, amit első karácsonyra kaptam férjemtől, abban indulok sétálni. Kicsit kellemetlen, hogy az öv éppen a legérzékenyebb seb mellett fut, lazítok rajta.

Cél a kávégép, krémes capuccinot választok, ó de finom és cukorral van! Milyen rég ittam már kávét, ízlelgetem, hogy hiányzott. Egyszerre édes és keserű, mint az élet. Az újságárusnál hosszan válogatok, miközben nézem, kik az újonnan érkezők, próbálom eldönteni ki a beteg és ki a látogató.

Élvezni kezdem, hogy minden mozgásban van: csörög, moccan, pittyeg, szólít, zörög. Én is a gépezet része vagyok! Én is élek!

Észreveszem magam a főbejárat tükröződésében. Eltűnt a csíkosruhás nő. Helyette, egy kissé görnyedt, mégis erős figura kezd kirajzolódni. Köntösöm lágyan ölel körbe, műanyag pohárral a kezemben várok. Egy láthatatlan kéz türelemmel és alázattal íveli körvonalaim, színes ceruzával dolgozik. Egyre inkább tetszik, amit látok és akkor sem esem kétségbe ha ez a kép netán befejezetlen marad. Mindig csak a pillanatot figyelem, épp, ami most van.