Eszter csak vágyott rá, de sosem gondolta komolyan, hogy egyszer kiköltözik Budapestről. Mikor Gergővel megismerkedtek, külön izgalmas volt, hogy a fiú két Duna-ág között él. Milyen szép lehet reggelenként a partról nézni a napfelkeltét, ábrándozott. A kert végében autó helyett, pici piros ladik ringott a vízen. Csend és nyugalom mindenütt, álomszerű volt az egész.

Gergő jól időzített, sokadik találkozó után hívta a lányt csónakázni. Ő maga is nehezen bízott az emberekben, így  tudta, időre van szükség, hogy Eszter beüljön mellé és együtt kievezzenek. A lány fel volt villanyozva, ujjai izegtek-mozogtak a szoknya redőin, és tőle szokatlan módon be nem állt a szája. Csak akkor vált hallgatagabbá, mikor a parttól távolodva tábla mellett haladtak el: fürödni tilos! Elképzelte, hány embernyi mélység lehet alattuk, tele ismeretlen halakkal és növényekkel. Aztán inkább nem gondolkodott tovább, minek ez az aggódás folyton, a vízbe engedte tenyerét és figyelte a finom hab hogyan válik szét és fodrozódik keze mentén. Mélyzöld és hófehér, kedvenc színei, teljes harmóniát alkotnak a piros csónaklakkal.

A fiú gyakorlottan evezett, lelkesen mesélt a vízivilágról és a gyermekkoráról. Eszter akkor érezte először biztosan: ő itt van jó helyen, nem akar innen elmenni sehova. Legszívesebben megnyomta volna a pillanat álljt, vagy az expozíciós gombon felejtette volna az ujját, hogy ez a kép megmaradjon kimerevítve, élesen és letörölhetetlenül. Ez lenne a boldogság? Minden bizonnyal. Ahol a boldogság, onnan nincs többé elvágyódás.

Összeköltözésük után tavasztól őszig nem volt nap, hogy ne eveztek volna ki. Mindketten várták a délutáni rituálét. Volt, hogy Gergőnek el kellett utaznia. Eszter olyankor sem bírta ki. Bár nem tudott még evezni, annyira vágyott a vízre, hogy beszállt egyedül a ladikba. Meglazította a kötelet, de el nem oldozta. Lefeküdt, és hagyta, hogy a víz ringassa őt. Csak a hangokra figyelt: a maradakra, a víz és a szél játékára, a zúgó sásra és a felugró halakra.

Következő nyáron Gergő megtanította, hogyan kell evezni, ő pedig hálából vállalta, hogy lefesti a csónakot. Örömmel kente az élénk pirosat a megfakult rétegekre. Élvezte, hogy keze alatt újjá éled a mindkettőjüknek kedves tárgy. Egyedül sosem mert kievezni, csak a fiú jelenlétében. Mit tenne, ha beborul?

A férfi és a nő sok élménnyel és beszélgetéssel összefonódtak, miként hínárok hosszú szálai. Széleiken a bolyhok összetapadtak, képtelenség lett volna eldönteni, meddig tart az egyik és honnan kezdődik a másik, egészen egyek voltak.

Nem tudni pontosan mikor történhetett. Már csak utólag lehetett észlelni, amikor ott volt a rossz érzés: kievezni már nem ugyanazt jelentette, mint korábban. Olyan szükségszerű és kötelező elem lett a napban, mint a fogmosás. Megszokásból ment, nem a vágy hajtotta. Ezt egyikőjük sem vallotta be a másiknak, sőt talán maguknak sem merték volna. Egyszerűen csak nem volt kérdés: csónakázni kell.

Néhány idény alatt a csónakot csak használták, és nem gondozták. Eszter szívesebben kertészkedett, mint mázolt. Egyik visszaérkezéskor kevés víz tűnt fel a ladik aljában. Nem vészes, mondta Gergő, ki lehet még javítani, csak időt kell rá találni.

Azon a nyáron borzasztó hőség volt. A napszítta ladik hibája még jól is jött, forrók voltak az esték is, és jól esett nekik, hogy vízbe lóg a lábuk, míg eveznek. Egy alkalommal a szokásosnál korábban indultak, messzebbre terveztek kimenni. Tűzött a nap, a csónak alján a víz felmelegedett, nem hozott enyhülést. Eszter egyre jobban bemerítette karjait a folyóba, aztán már lábszárát is. Ahogy a szája kiszáradt és szomja egyre jobban nőtt, ellenállhatatlan vágy támadt benne, hogy teljes testét megmártóztassa. Korábban ilyet sosem tett, félt, már csak az enyhe sodrás miatt is. Gergő marasztalta, de a nő tarthatatlan volt. Megígérte, hogy a ladik szélénél marad és abban megkapaszkodik. Az úszni nem tudók riadt tekintetével óvatosan a vízbe ereszkedett. Abban a pillanatban addig sosem tapasztalt erős örvény vette körül. Gergő utána nyúlt, de nem tudta megfogni, kibillent az egyensúlyából és a nő magával rántotta őt is.

Közös táncba kezdtek, az utolsó groteszk táncba: arcok megfeszült izmai, karok tehetetlen csapkodása: a fuldoklók haláltusája.