Csöngetnek, önkéntelenül összerezzenek, pedig nem váratlan az érkeztük. Belép színlelt mosollyal és úgy adja a puszit, hogy épp csak összeérjen az arcunk, rúzsos szájjal cuppant a levegőbe. Minek? Jött, mert szülinapom van és a társadalmi konvenciók megkívánják, hogy ilyenkor mérgezzen bennünket pár órát.

Az udvariassági fecsegés az étkezés ideje alatt kitart. Aztán ahogy szemeivel pásztázza a szobát, kezd felkúszni a gyomorsav a nyelőcsövemen, amit egy pohár víz kíséretében próbálok visszanyelni. Tudom már, mi jön.

Nem bírja ki, hogy ne szóljon bele mindenbe. Neki mindig mindenről véleménye van. Amikor szóra nyitja a száját, feszülten várom az okosságokat. Menekülnék előle, de sajnos családtag, így nem tehetem. Vagy csak limitált keretek között lehet elkerülni, mondjuk kihúzódom a konyhába, mikor beindul. Ha kedveskedni próbál, akkor sem sikerül neki. Mert amit mond, abba mindig belecsempész valami olyan megállapítást is, amitől megkeseredik a szám íze. Jobb már a derekad, hányszor kell még menni, kérdi, én családanyaként nem járkálnék el masszőrhöz, egyrészt itthon a helyed, másrészt a mozgásodat látva hatástalannak tűnik a kezelés. Simogatni meg a férjed is tud, nemigaz? Ja, vakkantom, megtanultam már, hogy jobb nem reagálni az ilyenekre, mert akkor felhatalmazva érzi magát a folytatásra.

Régebben voltak csörtéink, több erőm és nagyobb igazságérzetem volt. Ma már nem félek a villanó szempártól, hiszen mennyiben van hatása az életemre? Meg nem foszthat semmitől, méltóságom már rég nincs. Ha ők jönnek, mindent szemrevételez, intim szféra, mint fogalom ismeretlen számára. Benyit a hálóba is. Ez az a csoda, röhögi el magát, láttam a tévében, mi csak pinaszellőztetőnek hívjuk otthon. Ér valamit, teszi fel a kérdést és végigmér. Én a helyedben inkább kimennék gyalog a piacra, csíp a fenekembe, az is mozgás és nem ilyen céltalan baromság. Akkor legalább látod, amit veszel, amiből főzöl majd. Sosem hozatnék ki élelmiszert, ott a hulladékot sózzák rád. Az érvelésem, hogy amikor elmehetnék vásárolni, akkor tömeg van és azt utálom, lesajnáló legyintéssel elintézi.

Mikor mi utazunk, lassan készülök, annyival is kevesebbet kell ott lenni. Szerencsére messze laknak. Azzal indít, hogy szemrehányóan megjegyzi, mindig csak ünnepekkor teszünk látogatást. Bárcsak akkor se kellene, gondolom. Cipőmből kibújva az előszoba padlója vészjóslóan perzsel, menekülni nem lehet, tűrni kell.

Tehetetlenséget és szomorúságot érzek a felismeréstől: amíg él, nem tudom magam megóvni rosszindulatú megjegyzéseitől, amit ő is valakitől megtanult. Elülteti bennem a gondolatokat, kiírthatatlan tarackot hagyva maga után.