Ila blog

Ila blog

Ínségben minden felértékelődik

2019. január 18. - Ila blog

Fotó: VMP

 

Volt, hogy autóval indultunk haza. Nem volt kényelmes, sem gyors, mint a repülő, viszont annál kalandosabb.

Előre le kellett adni a hivatalnak, milyen útvonalon közlekedünk, mi négyen Moszkva és Budapest között. Ez alkalommal Románia felé kerültünk, rokonokhoz vittünk két nutriát, hogy ők tenyésztésbe kezdjenek a szőrme miatt. A csomagtartót szinte teljes egészében elfoglalták ketrecestül, szerencsére a sátras utánfutóban jutott hely a csomagoknak.

 

Félúton lehettünk, épp egy fenyvesen haladtunk át, mikor a Lada lerobbant. Apu kipattant, a csomagtartóból felnyalábolt egy halom szerszámot és eltűnt a motorháztető takarásában. Mi, lányok először örültünk, hogy megálltunk és lehet végre pisilni. Aztán látván, hogy ugyanúgy nem indul az autó sokadik nekifutásra sem, anyu kezdett aggódni. Apu nyugtatta, milyen szerencse, hogy még csak délelőtt van, ő begyalogol egy közeli településre mutatott a térképen egy pontra és kér segítséget. Felhúzom nektek a sátrat, ti pedig élvezzétek a természet közelségét, a tiszta levegőt míg visszatérek javasolta anyunak, aki rettegett a rovaroktól és a hevederzáras lakásban érezte magát biztonságban. Nem volt mit tenni, behúzódtunk a sátorba és a kis fóliaablakon át figyeltük apu távolodó alakját.

 

Eleinte szóláncot játszottunk és bakochbáztunk, de ki nem merészkedtünk.  Már az ország-várost is eluntam, mikor korogni kezdett a gyomrom. Éhes vagyok és szomjas is, panaszoltam, anyu pedig kétségbeesetten nézett rám és nővéremre, mert titkon remélte, hogy később jön el ez a pillanat. Mondjuk akkor, amikor a már működő kocsival felkutattunk egy kispiszkost, így hívta az itteni boltokat. Felrémlett neki, hogy a hűtőtáskában talán akad még pár főtt tojás. A löncshús konzervre pedig határozottan emlékezett, ott van a rágcsálók mellett egy szatyorban, mert azt a rokon kutyájának tette félre. Nem is olyan rettenetes, állapította meg ahogy kikanyarított egy darabot a kanálgéppel, mert amikor ínség van, minden felértékelődik.

 

Ahogy jött a szürkület, úgy kúszott be a szívünkbe a félelem. A fák törzse közt sejtelmes szürke fátyol, lestem, mikor lép ki mögüle egy farkas, mint a mesékben. Ne rágd a körmöd, fedett meg anyu, de én tudtam, csak ezért mondja, mert legszívesebben ő is rágná a sajátját, ha nem kéne felnőttként tartania magát. Gyertek, nézzük meg a nutriákat, javasolta kínjában, de akkor az állatok már egyikünket sem érdekeltek, mert orrunkban a szagukkal feküdtünk és keltünk, meg amúgy, új korukban is undorítóak voltak sárga fogaikkal.

 

Végre feltűnt egy autó, Lada formájú. Anyut megnyugtatta, hogy nem a sárga-kék rendőrségi jármű közeleg. A következő pillanatban a szájába harapott, mi van, ha nem apu érkezik, hanem valami helyi erő. Jólesőt sóhajtott, mikor a lassuló gépjárműben, az anyós ülésen kivette férje körvonalait. Rég nem örült neki úgy, mint akkor.

 

Apu kinyitotta az ajtót és kedélyesen fütyörészve hozzánk ballagott orosz komája társaságában, kezében egy csövet lóbálva. Túrni kezdtek a kocsi elejében és láss csodát, hamarosan beindult a motor. Oleg elégedetten köpött szélre nyomatékosítva ezzel a tudást, amivel feltárta és megoldotta a problémát. Apu búcsúzóul kabátja belső zsebéből előhúzta a jól megérdemelt kártyát és vállveregetés kíséretében átadta a férfinak, aki meglátva azt, elpirult, cinkos mosolyt villantott, bólintott egyet köszönetképp, majd elhajtott.

 

Mivel sok időt vesztettünk, rövidítünk egy kicsit, szögezte le apu. Nem tudom, mennyire volt tisztában döntésének súlyával, minden esetre, alig tértünk le a helyes útról, közeledett a szirénázó policija mögöttünk. A visszapillantóban láttam, apu homlokán és az orrán gyöngyözni kezd az izzadság. Talán arra gondolt, nincs több kártya a zsebében. Füleim elraktározták a szavakat, ahogy anyu hibáztatja, milyen felelőtlen: ott hagyott minket és mindez nem elég, nyakunkra hozza a bajt, hogy nem az engedélyezett úton megyünk. Lehúzódtunk. Pozsálujsztadokumenti, lépett oda a lehúzott ablakhoz az egyenruhás, majd hátrahőkölt az arcába tolakodó szagoktól. Apu kiszállt és félrehívta egy pillanatra. Jó diplomataként próbálta kideríteni lekenyerezhető-e az ember, majd döntött: benyúlt a belső zsebébe és elővette az utolsó kártyanaptárt. Mind tudtuk, mi van rajta: pucér nő érzéki körítéssel. Elvtársi szeretettel Magyarországról, mondta oroszul neki. A rendőr a naptárra nézett, majd apámra, szeme gyorsan körbejárt míg zsebébe rejtette és intett igyityi, igyityi, mert tudta, ilyet nem kap semennyi rubelért.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ila-viragh.blog.hu/api/trackback/id/tr7314570800

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása