Fotó: VMP

Azt mondod, én mindent a közepén kezdek.

Általában nem tudom, honnan érdemes kezdeni. Talán még zavarban is vagyok. Próbálom feltárni és megérteni, mi az oka. Valóban, úgy élem meg, mintha nem volna időm felépíteni a mondandóm.  Valahogy nem szeretek csak úgy beszélni, az luxus. Vagy ha úgy vesszük művészet. Ugyanakkor kedvelem az olyan emberek társaságát, akik gondolataikat úgy osztják meg, hogy jut türelmük cizellálni azt. Saját beszédükbe képesek belefeledkezni, lubickolnak a hallgatóság figyelmében, mégis eljutnak valahová, mert nem a semmiről mesélnek mesterien. Figyelem őket, hátha tanulhatnék tőlük. Mitől működhetnek így? Ők mást tanulhattak, mint én. Talán az a különbség, ők nem félnek a figyelem középpontjában lenni hosszú percekig vagy órákig. Én nem vagyok ehhez szokva. Nem tudom elhinni, elég érdekes lehetek ahhoz, hogy emberek rám figyeljenek. Gyorsan elmondom, amit akartam, mert nekem ennyi és nem több jut, és hamar eloldalgok. Erre kondicionáltak: az élet célorintált, én pedig katona vagyok, aki utasításokból ért és azzal is kommunikál. Ott pedig nincs lehetőség nem a lényeget mondani. Talán ezért nem szeretem a vicceket sem, mert a poént mondanám először, de abból az elejét már nem lehet visszafelé felépíteni, mert rég elsütöttem.