Fotó: VMP

A sor mellett láttam először. Néztem, hogy rakja fel a lámpákat, kecses, de gyors mozdulatokkal, ahogy a fecskék lavíroznak a gyárfolyosón. Hibátlanul és gyorsan dolgozott, senki a nyomába sem ért. Utálták a többiek. Köpenyét mindig nyakig gombolta, hogy védje magát a fürkész tekintetek elől. Mindig makulátlanul és pontosan műszakváltásra érkezett. Ha ugrattuk egymást a srácokkal, épp csak annyira mosolyodott el, hogy rajtam kívül másnak nem tűnt fel. Fülessel próbálta elnyomni a gép zaját, bár azt csak tompítani lehet.  Aznap pár perccel később érkezett. Az arca pergamen volt és nyúzott. Mikor átemelte volna, egyensúlyát vesztve kiborult a kezéből a tálca lámpa. Vanegyszálcigid, hadarta. Elöntött a pír, hogy hozzám szólt végre. Persze. Veled tarthatok? Ő csak biccentve nyugtázta. Vékony ujjaival kivett egy szálat és ahogy a láng enyhén megvilágította kislányos arcát, finomabbnak tűnt, mint valaha. Aztán néztem, ahogy hüvelykkel alulról támasztva fogta meg a cigarettát és orrán át fújta ki a füstöt. Vele együtt elillant a varázslat is.