Fotó: VMP

Szabadság van. Végre belevetem magam a nyárba! Na, azért annyira nem lesz mélyvíz: a fővárostól távoli kis tavat választottunk strandolásra. Szerencsére nincsenek sokan, állapítom meg a kerítés oldalánál, kémlelve befelé. Becihelődünk és lecuccolok a két gyerekkel, a parthoz közeli árnyékban. Körénk rendeződnek a család többi tagjai is, mindenki lázasan pakol kifelé, hogy mielőbb a vízben tudhassa magát.

Szabadjára engedem a gyerekeket, megkérem az egyik rokont, hogy fél szemmel legyen szíves nézzen rájuk, én pedig lehuppanok a kiterített törölközőre. Pillanatra nem is tudom mit tegyek: most kell csinálni valamit, az imént kiharcolt, szabad percekben. Számításaim szerint nem több, mint fél órám van, amíg valamelyik gyermekem bömbölve megrohamoz.

Ússzak egyet, egyedül? Vagy inkább sütkérezzek? Évek óta nem volt alkalmam. Mindig csak a derekam, vagy egyéb kilógó testrészeim égtek le, ahogyan a kisgyerekekhez lehajolva araszoltam-oldalaztam a parton naphosszat. Esetleg egy röpke szunyókálás is beleférne, álmodozom tovább. Végül felkönyökölök, figyelem a tavat, csábító hullámokkal hívogat, enyhe szél fodrozza a vizet. Érzem, hogy engednem kell neki. Süt a nap és kellemes meleg van, mégsem hőség.

Felállok, megnyújtóztatom magam, ropognak a vállaim. Ó de szép ez itt, minden évben rácsodálkozom. Hegyek a tó körül, fenyők, szomorúfűz, odébb nyárfák adják az árnyat. Úszom egyet, biccentem anyósom felé, csak hogy meggyőződjek róla továbbra is figyeli a kicsiket.Tőlük távolabb óvakodom be a vízbe, nehogy észrevegyenek.

A víz finom meleg és tiszta. Melegebb, mint a levegő, állapítom meg és felbátorodva egyből belevetem magam. Felveszem az úszószemüvegem, hogy a fejem búbjáig elmerülhessek. Az a kényszeredett nyaktartás, amivel a többiek kiemelik fejüket a vízből úszás közben, számomra összeférhetetlen a lazulással. Márpedig én azért jöttem ide. Lazulni. Először csak elrugaszkodom és lebegek a víz színén, arccal lefelé. A hajam szétterül, látom magam előtt felülnézetben, vörösen izzó napkorong, közben a fejem tetejét nyaldossa a víz. A vízben lenni olyan, mintha haza érkeznék. Felemel es egyszerre leoldja rólam a földhöz rögzítő köteléket. Mi több, egészen körül ölel és lágyan belém hatol, kitölti a rendelkezésre álló teret, ahol én véget érek szöveteimmel, ő rögtön ott elkezdődik. Magam vagyok. Szabad vagyok. Nyugalom van.

Aztán hirtelen kizökkent a felismerés: most van időm, most kell csinálni valamit. Kihasználni azt a kevés én-időt. Lázasan elkezdek úszni. Érzem, ahogy a petyhüdt izmaimat munkára bírom, majd néhány tempó után kifulladok. Nem baj, megállok picit. Megtehetem, mert megengedtem magamnak. Újra neki futok, tudatosan figyelek a légzésre. Karjaim és lábaim rendben dolgoznak, érzem bennük az erőt. Talán most még szunnyad, de ez az erő akkora, hogy elegendő ahhoz, hogy átússzam vele a Balatont, tehát bizonyítottan létezik, legfeljebb nem a legjobb formában van. Itt és most, beérem a bóján túllal is. Ritmikusan ki-és belégzek, egyre gyorsabb ütemben, a határaimat feszegetem, kalapál a szívem. Amint abbahagyom, csak sodródom, csendesedik és lassul minden, majdnem szeretkezés, csak a kéjérzés maradt el. A partig ringatózom, hagyom, hogy vigyen a hullám, teljesen átengedem magam neki.

Milyen a víz, kérdik. Szuper, felelem lelkesen és még nedvesen levágódom a plédre. Behunyom a szemem. Figyelem a zajokat, fülelek, először a közelieket térképezem fel és haladok egyre távolabb. Mellettem egy család dinnyét rágcsál, hallom, ahogy herseg a gyümölcs a fogak alatt, valaki még szürcsöli is a levet, mind műanyag dobozba köpködik a magokat. Az egyik ijedősebb férfi szitkozódik és rövid vágtákba kezd, úgy próbálja lerázni a darazsakat. Magamra húzom a fürdőlepedőt, mert én meg allergiás vagyok a csípésre. Valaki kukorica csövet csámcsog a túloldalon, majd végez és a lerágott cső puffanással ér földet, irányban valahol a szemetes mellett. Fátyolként borul a közeli hangokra,  a strandra jellemző, általános gyerekzsivaj és a vízpart finom hangjának keveréke. Bele vegyül a fák szelíd suhogása. Ki sem kell nyitnom a szemem, látom magam előtt, hogy a nyár levelek ezüstösen hunyorognak a napfényben és a hosszú fenyőtűket borzolja az enyhe szellő. Zsugorodok, gyerek vagyok, kicsike vagyok. Gyámoltalanul kucorgok, egy csíkos labdát átölelve. A pléden serceg a homok, ha moccanok. Minden olyan távoli, minden messze van. Aztán érzem, hogy anyám meleg, lágy keze simogat és megnyugszik a hátamon. Bele gördülök és gömbölyödök ebbe a nagy és puha tenyérbe. Az felemel, egyre magasabbra, forróság jár át, ugyanakkor valami ráhull a kezemre. Hideget érzek a kézfejemen, letörlöm a kicsurgott nyálam és bezárom a szám.

Aztán, nagyon hirtelen, homlokomba hideg toccsan, szívdobogva ugrom fel. Egy pillanatra megszédülök, azt sem tudom, hol vagyok. A nyaláb vízsugár maradéka a kisfiam vizipisztolyából a mellkasomba csapódik és könyörtelenül visszaránt a valóságba. Lányom és fiam cinkosan nevetve rohannak felém. Jó kedvük kárpótol a váratlan támadásért. Átdörzsölöm az arcom a vízzel és pislogok néhányat. A pihenésnek vége, ennyi adatott mára. Mégis inkább hálát érzek, nem pedig csalódottságot. Átnyúlok a labda felett, kikotrom a táskából, és jól esőt kortyolok a jeges kávémból.