Ila blog

Hideg

2018. december 12. - Ila blog

Fotó: VMP

 

Megy a tévé, a kezed meg nem áll, sürög forog, ahogyan a fejem zsong. Ülök a sörömmel, ami még hideg, csak úgy jó. Sosem várom meg, hogy felmelegedjen. Ez persze  nem a türelmetlenségről vagy az élvezetről szól, hanem a csillapíthatatlan szomjról, ami hónapról hónapra nő. A hiányt szeretném feltölteni valahogy, de az nemhogy csökkenne, egyre nő. Évek alatt egyre több idő alatt érek el abba a világba, ami kirekeszti a hétköznapok unalmát és a fájdalmat. Ha egyszer is elengedném a képernyőt és a szemedbe merednék, megijesztene a tétlenség amit az örök mozgással, ügyködéssel fedsz el.

 

Kigomolyog a gőz a konyhából, szeretőként ölel körbe, ahogy kilépsz az újabb dobozzal és leteszed az asztalra. Mostmár intézd a tüzet, utasítasz, legalább azt. A kályha, már csak emlékeztet a régi nyugalomra. Nyűg vele fűteni, szarakodni a sok fával, tele a kezem szálkával, de legalább már kiismertem. Épp annyira sikerül megrakni, hogy langyos legyen, forró cserepek már nem égetnek egyikünket sem. Talán nincs megfelelő légcsere. Félek egyszer annyira hideg lesz, hogy a maradék fényemet is elveszi és akkor nem lesz, aki tüzet csináljon.

 

Ott ülsz, mint egy rakás szar, ha egyszer meghalsz, az a kép marad meg bennem rólad, ahogy üveges szemmel várod a következő sörödet. Mi mást tehetnék, kiszolgállak, addig sem vagy útban. Öleld, s csókold inkább a söröskriglit vagy a borospoharat, ne engem. Igyál csak, legalább csend lesz, leteszem az asztalra a dobozt, igyál évekig, egyre többet, hogy végleg elhallgass. Egy perc nyugtom sincs, a fokozódó tenni vágyás sodrától te egyre passzívabb vagy, már a gyerekre sem figyelsz. Sosem figyeltél igazán. Magad is gyerek vagy. Régen rágtad a húsomat, ráadásul te nem akartál a mellemről leválasztódni, állandó igényt támasztottál. Azt hiszed olyan jó elutasítani? Még akkor is nehéz, ha úgy közelít valaki, mint te: tapló módon, attól tárgynak érzem magam, nem nőnek. Ezért  van az, hogy inkább magam köré rendezem a sok feladatot, bástyaként védenek tőled, nehogy alkalmad legyen felületet találni rajtam. Nem szeretlek és nem kívánlak, de ez a bankot nem érdekli, fizetni kell. Fáj a fejem de most tényleg, nem csak azért mondom. A gondolatok megbetegítik: apró szennyeződésként bekerülnek és nem tudom onnan kitakarítani őket. Egyre gyűlik a halom és már beborítja a lebenyek teljes felületét egyetlen ép mikronnyi felületet sem hagyva. Ha már ott nem merek sepregetni, hát itt kinn teszem, legalább lefoglal, elterel és leszáll a ma este is és újra alhatom. Már csak a holnapot kell bírni valahogy meg még pár évet és évtizedet, aztán úgyis meghalunk.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ila-viragh.blog.hu/api/trackback/id/tr4514473046

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.