Ila blog

The End

2018. október 16. - Ila blog

Fotó: VMP

 

Izgalmas figura, a levelezés alapján legalább is úgy tűnt. Érdekes témákat hozott, jó a stílusa és a humora. Szerette a furcsaságokat, ahogy én is. Nem véletlenül találtunk egymásra. Végre elszánta magát és randevúra hívott. Mikor előállt vele, hogy a temetőnél találkozzunk, azonnal igent mondtam, erősen felcsigázott, milyen egy sírkertes ismerkedés. Arra gondoltam, közel a természet, ugyanakkor ott mégsem törhet az életemre, ha bolond: néhány néni mindig kinn van, minden bizonnyal több figyelő szempár kíséri majd utunkat. Emellett a temetőknek van egy hangulata, a régi sírokat kimondottan szeretem, a többszázéves mohával benőtt kőfaragványok mindig is lenyűgöztek. Nyugalom lesz, jó terep az ismerkedésre.

 

Autóval jött, egyedi fűzölddel, a kedvenc színem, kitűnt a tarka falevél halmok között. Kockás ing, passzol a sorba, az exek és eljövendők ruhatárának nélkülözhetetlen eleme. A személyes találkozás kellemes csalódás volt. Megszoktam már, hogy a tablóképek vagy jól beállított műtermi legények helyett, mindig azok lebutított változata érkezik az internetes randikra. De ez a fiú épp olyan volt, mintha a laptop képernyőjéről lépett volna ki elém: haja dús, enyhén hullámos, jó elidőzni rajta a szemnek. Szép, rendezett fogsor virított mosolyra húzott szájából. Szaga nem volt, ahogy illata sem, ami nem is baj, elég, ha egy nő illatozik. Összességében kellemes jelenség, állapítottam meg elégedetten, ugyanakkor félelemmel töltött el a gondolat: biztos van valami hiba, csak még nem látszik. Egy ilyen srácnak csak amiatt nincs nője, mert valami, elsőre külsőleg nem felfedezhető módon, nem normális. Mondjuk, én is itt vagyok és pillanatnyilag egyedül, suhant át az agyamon, pedig nagy bajom nincs. Átmeneti állapot, múló magány.

 

Hello, mondta és a forgalomról kezdett beszélni. Én is nagyon kínban voltam, mert tetszett nekem és nem tudtam fölényesen közelíteni hozzá, cserben hagyott az iróniám, ami máskor mindig segítségemre volt ilyen helyzetekben. Kezdetben nagyon suta volt a párbeszéd, mivel már ismertem jól a gondolatait de az embert, a természetét még nem. Jóbarát és idegen volt egyszerre.

 

Nyikorgó kapun léptünk be, új világ nyílt meg előttem. A korhadt falevelek illata megnyugvást hozott: hiszen játék ez az egész, nincs nagy tétje, gondoltam. Lehetek én az ovis, aki ugrál a levélkupacokban, belefúrja a fejét, a víz sem zavarja és dobálja a leveleket a többiekre. Szabad nem komolyan vennem, szabad belefeledkeznem a sétába, a beszélgetésbe. Ismerkedni jöttem ugyan, de tekintsük úgy, hogy ez a férfi is csak egy tereptárgy, mint bármi más itt körülöttem, és én csak figyelni fogom, lassan feltérképezem, döntöttem el.

 

Esetlenül lépkedtünk a murván, hogy ne túl távol, de ne is túl közel, néha összekoccantak vállaink. Folyamatosan beszélt, nem kérdezett. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt a zavara miatt teszi, vagy alapállapot és mindig ilyen. Mondjuk, én inkább hallgatni szeretek, nem is baj, ha ő meg beszélni. Figyeltem, azzal együtt is, hogy néha szemeim elkalandoztak, és a fejfákat pásztázták. Vadásztam a régi neveket és ami megtetszett, magamban halkan kimondva ízlelgettem őket: Izabella, Ilona, Lujza, Rozália, talán egyszer a lányom lesz. Ehhez persze, előbb egy alkalmas apát jó volna találni, gondoltam.

 

Éppen a legutóbbi utazásáról mesélt, amikor kizökkentettem. Pár pillanatig szótlan maradt, mikor megkérdeztem: megfoghatom-e a kezét. Ösztönösen megéreztem, hogy egyedül nem meri meglépni ezt, segítenem kell neki. Ahogy a tenyerébe simult a kezem, éreztem a görcsösséget és azt, miként kezd felengedni, ahogy a hüvelykujjammal végigsimogattam a kézfejét. Talán a fiatalkori randik jutottak eszébe és a kérdés, amit olyankor a kamaszlányok feltettek saját maguk megnyugtatására: akkor járunk? De én már nem voltam zsenge és tudtam, hogy az sem garancia semmire, ha ennél sokkal többet átengedek magamból egy másik embernek.

 

Néztem, ahogy ott ült a padon és próbáltam rájönni, mi tetszik nekem benne. Olyan, mintha nem először találkoznánk. A beszélgetés is a kamaszkoriakhoz hasonlóan bármikor véget érhet ugyanonnan tudja folytatni bármelyikünk, egyek a gondolataink és ennek tér és idő nem szabhat határt. Ráadásul emlékeztet valakire. Kutattam az emlékeimben, ki is lehet az, amikor felderengett egy régi nagy szerelem. A legfurcsább az volt, hogy semennyire nem hasonlított rá: szisztematikusan végig elemeztem a mozdulatait, a hangját, vonásait. Semmi. Talán csak a kockás ing. Egyszercsak elfordította a fejét, mikor épp egy poént elsütöttem és akkor rájöttem: a mosolya. Nem a száj vagy a fogak, hanem az ajka szegletében felfelé kunkorodó ív az, ami emlékeztet arra a fiúra. Ezután egyre többször próbáltam vicceseket mondani, hogy előcsaljam azt az őszinte, gyermeki vonást. Igazából nem is tudom, miről beszélt, mert engem beszippantott a nosztalgia. Miért jó valaki köré felépíteni emlékekből egy burkot, ami a valódi embert rejtve hagyja? A szemellenző onnantól csak arra enged fókuszálni, amire én akarok figyelni, amiért nekem fontos az emlékezés. Elhatároztam, hogy nem fogom a száját nézni, nem engedem, hogy tévútra vigyenek a felderengő gondolatok. A szeme csillogott, lázasan magyarázott valamiről, amit nem értettem. Tetszett, hogy lelkes, az viszont nem, hogy nem veszi észre, nem tudom követni. Én figyeltem, ő nem figyelt rám.

 

Már esteledett, mikor felajánlotta, hogy elvisz haza. A kocsijában Doors szólt, még ez is, próbáltam nem gondolni a régi fiúra. Már csak pár percnyire voltunk a lakásomtól, mikor a The end kezdődött. Tökéletes, tudom, mert ezerszer hallottam már: lassan indít, csak hömpölyög, aztán fokozódik és egyre türelmetlenebbül várom a csúcspontot. Színes szemét darabok és uszadék fák az örvényben, úgy képzeltem, középre sodródnak, gyorsuló táncot járva a felszínen és pulzálva elérik a katartikus végkifejletet, elsüllyednek békében.

 

A szám vége előtt jártunk valamivel, mikor leállította a motort és azzal együtt megszűnt a zene létezni. Nem kérdezett, cselekedett. Mozgott a szája, valamit magyarázott, én meg arra gondoltam, ez az ember egy olyan, egy fasz, aki képes azelőtt kivenni a farkát, mielőtt elélveznék. Nem érdekli, mi van. Nem érdeklem én sem. Csak magával van elfoglalva, egy önző barom. Ráadásul, bevillant még a régi srác is, és hogy rossz vége lett annak is. Milyen szar, hogy vége lett. Minden elválás halál, én pedig nem akarok újra meghalni. Bele se kezdjünk inkább, döntöttem azonnal és akkor már tudtam, hogy nem fogom behívni kávéra vagy nevezzük akárminek is, hiába a sok levél vagy a kellemes délután, nem adok rá lehetőséget, hogy reggel nálam felejtse a fogkeféjét.

 

A bejegyzés trackback címe:

https://ila-viragh.blog.hu/api/trackback/id/tr6614304125

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.