Ila blog

Föld és ég

2018. szeptember 29. - Ila blog

Csatos gumiszandálja elejét kivágták, hogy a vakáció végére kiszabadulhassanak az apró lábujjacskák. Szivárványszín körmei, megkopva őrizték a nyári kalandokat. Kulcsos gyerekként rótta az utcát, rugdosta a kisebb kavicsokat, mert a szép nagy kövek már fájtak volna. Pajtásaihoz hasonlóan a földet kutatta, ott mindig valami kincsre akadt: színes üvegcserépre, tollra, csillogós hajcsatra. A járdát, pénz reményében pásztázta, hátha talál, mint a Jancsi. Jó lett volna fagyit venni belőle, de persze, neki nem volt olyan szerencséje. Talán azért, mert négylevelű lóherére sem ő, hanem mindig Jancsi akadt. És akárhogy vigyázott az úton, az ő gumibelsőjébe szaladt a tüske is, pedig neki apukája sincs, hogy kicserélje.

 

Amikor megkapta a fekete bőr bakancsot karácsonyra, eleinte azt bámulta, már nem az utat maga előtt. Nem tudott betelni vele, annyi éve vágyott már rá. Ez a lábbeli meghozta a változást, az összetartozást jelentette a kortársakkal és egyfajta elkülönülést is, a konformista felnőttek világától. Vagány volt és ellenálló, acélbetéttel az elejében. A bakancs mellé hamarosan társult egy másik, kissé nagyobb pár, bordó változatban, onnantól együtt hágtak fel a kőkerítésre vagy tapostak el csikkeket. A fekete bakancsnak nem ártottak a ráhulló könnyek, mint ahogy a szerelmi bánat sem fájt. Viselőjének ellenben igen: csalódott emberekben és lehetőségekben egyaránt. Azt érezte, hogy húzza lefelé egy láthatatlan spirál, mind közelebb a talajhoz. A tekintetét nem engedte felemelni, így az aszfalt és út mintázatának váltakozása alapján tájékozódott. Meglátta mennyi szemét hever odalenn és arra gondolt, azok nem is kincsek, sosem voltak azok. Egyre inkább csak befelé figyelt, mindegy volt, akármerre járt is. A bakancs elnyűhetetlen volt, csak néhány apróbb karcolás jelezte a részeg éjjelek mocskos történéseit. Akkor sem sérült meg, mikor a lány képtelen volt letenni a regényt, olvasott az utcán is, és annyira belefeledkezett, hogy feje, a bakancsorral megegyező pillanatban csattant a villanypóznának. Hűséges társként végig kísérte a lány kamaszkorát, együtt rótták a hajnali utcákat, hányásokat és kutyaszart kerülgetve, gazdagodtak a felnőtté váláshoz elengedhetetlen élményekkel.

 

Végzés után a lány elhelyezkedett, a bakancstól viszont képtelen lett volna megválni. Megtisztította még utoljára, selyempapírba burkolta és eltette egy dobozba, azóta is abban hever a sokadik padláson.

 

Az irodában minden nő körömcipőben kopogott végig a folyosón, de a lány eleinte ellenállt, ragaszkodott a lapos és kényelmes darabokhoz. Amikor mégis kopogósra váltott - mert már nagyon vágyott egy társra és elhitették vele, a nőiesség kulcsa ebben rejlik -, kissé bizonytalanná vált a járása. Folyton azt nézte, hová lép a belvárosi járdán és nemcsak a fekália miatt, hanem, mert tartott tőle, hogy kibicsaklik a bokája, félrelép, vagy leesik a lépcsőn. Elmondhatjuk, fiatalsága úgy telt el, hogy szinte végig csak lefelé nézett, mert félt.

 

Ahogy a gyerek megérkezett, változás állt be: már nem csak a lába elé figyelt. Onnantól rettegett. Mindent görcsösen és állandóan fürkészett, honnan fenyeget bármiféle veszély. Mekkora felelősség, készenléti állapot! Úgy érezte magát, mint egy akcióhős, akinek folyton résen kell lenni és meg kell mentenie a védtelen kisebbet. A helyzet fokozódott a vezetéssel. Kiterjesztette a nézőterét, hogy kivédhető legyen minden, ami elölről, felülről, hátulról vagy oldalról érkezik. Az alulról jövő bajokra fordított a legkevesebb hangsúlyt, az úttest maximum kátyús lehet. Egyre ritkábban járt gyalog, de ha mégis, szerette nézni az eget.

 

Felcseperedett a gyerek, a nő pedig, szinte már csak felfelé nézett. Úgy ítélte, kevésbé indokolt  az őrködése, kezdett eltávolodni a földtől. Nem félt többé, úgy érezte, nincs már veszély, ami rá leselkedhetne. Nem volt már mit elveszítenie, ami fontos. Közelebb akart kerülni a felhőkhöz, de belátta, nőni már nem fog, vertikálisan legalább is. Így maradt csupán az elvágyódás, és az égbolt kémlelése, mint egyetlen lehetőség.

 

És most itt megy előttem az utcán, őszülő haját lebbenti a nyáresti szél. Megáll az utcai lámpa sárga fénye alatt, színei eltűnnek a ruhájáról. Behunyja a szemét és nagy levegőt vesz. Lassan körbefordul és szimatol. Aztán kinyitja a szemét és egyre csak felfelé néz. Megindul, és onnantól a Holdat követi. Hitetlenkedve figyelem, hogy lépésről lépésre magasabbra emelkedik, egy pillanatra megtorpan, kis táskájában keresgél. Odahajol az egyik csillaghoz tűzért és felhőt képez az égre, a száján kiszálló füstből. Aztán, picit összébb húzza magát és könnyedén bebújik a Hold mögé, mint aki nem először jár ott.

A bejegyzés trackback címe:

https://ila-viragh.blog.hu/api/trackback/id/tr8714270341

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.