Ila blog

Kísértés

2018. szeptember 21. - Ila blog

Fotó: VMP

 

Jéghidegen szeretem, mert akkor tovább tart. Hazaérek vele és rögtön a hűtőbe teszem, az egyik oldalsó polcra, ahová egyebet nem is. Én a szopogatós fajta vagyok. Sosem értettem, mi visz rá valakit, hogy elrágja és falatokban nyelje le a csokoládét. Épp a lényegtől fosztja meg magát, aki így tesz. A lényeg pedig, nem más, mint a lassú élvezet: lágyan olvad el, nyállal keveredve átjár minden zegzugot a szájüregben és krémesen szétterül. Ahhoz, hogy egységes réteget képezzen néhány pillanatra a nyelven és a szájpadláson, a kocka méretétől függően, tapasztalatom szerint, két darab az optimális mennyiség. Az étcsokoládéból elég egy is, mert az még lassabban olvad és amúgy is, ízét tekintve az az igazi, hetven százalékos kakaótartalommal. Vallom, hogy étcsokoládét enni a személyiségfejlődés adott fokáról tanúskodik. Azt pedig elismerem, hogy a keserű csokoládéhoz még nem vagyok elég érett, ízlelőbimbóim az édes hiányát sósként érzékelik. Szóval, én úgy vagyok vele, hogy a csokoládé nyújtotta élvezetért pár plusz kilót is elviselek magamon, esendő vagyok, vállalom.

 

Igazából, aznap sem a mérleg riasztott meg, mivel rá sem álltam.

Valójában a felismerés, hogy rajta kaptam magamat: már nem is a csokoládé ízének élvezetéért, hanem a fogyasztás közben felszabaduló endorfinok okozta örömért csináltam, kényszeresség és automatizmus mozgatta a kezeimet, mikor kitártam a hűtőt. Maradék híján a gyerekek féléves mikulását ragadtam meg. Csak a pillanat tört része volt, míg elbizonytalanodtam, aztán türelmetlenül, cafatokban téptem le róla a színes fóliát és az édességet egy szuszra begyömöszöltem a számba. Tehettem ezt úgy, hogy közben összerágtam, ennek úgysincs vastagsága, vagy geometriája, amit simogatni érdemes a nyelvemmel, akkor meg tökmindegy, gondoltam. Miután az utolsó édes íz is elhagyta a szájüregem, még a nyelőcsövemben járhatott a nyállal higított tejbevonó massza, máris elszégyelltem magam. Jellemtelen vagyok, az elveimet meghazudtolva nem a finomságáért ettem meg és még hízom is tőle. Akkor miért is csináltam mindezt? Mi szükség volt erre, tűnődtem el.

 

Az utóbbi időben rosszabbul viselem a napokat és aznap különösen feszült voltam, közelgett a mensesem is. Vagy talán azért történhetett meg, mert valahogyan el kellett nyomjam a negatív érzelmeimet, mentegettem magamat. Így palástoltam a gyereknevelés kudarcait, hogy bármit mondok, nincs tekintélyem, ha üvöltök az is hiábavaló ráadásul helytelen, mondjuk, akkor legalább kicsit csökken az én belső feszültségem. Vagy a csalódottságot, hogy nem kapok kellő figyelmet és gondoskodást azoktól, akiktől szeretnék. És akkor még nem is beszéltem a kiábrándultságról: lassan elhagy a hitem és lelkesedésem, hogy a dolgok megjavíthatók, mivel az erőfeszítések ellenére mindig ugyanott tartunk. Semmi sem változik előnyére és ebből már nagyon elegem van.

 

Eljött a szembenézés ideje, undorodtam magamtól. Nem lehet ezt így tovább. Elkezdtem utánajárni, milyen technikák léteznek a kísértés legyőzésére. Meditáció. Két gyerek és munka mellett kivitelezhetetlen: amikor idő adódik és belekezdenék, általában pillanatok alatt elalszom. Ne vásároljuk meg az addikció tárgyát, ajánlják. Ezzel csak az a baj, hogy jellemzően a férfiak italt, a nők és gyerekek pedig csokoládét kapnak ajándékba a kevésbé kreatív vendégektől. Nálunk három embert lepnek meg vele, így több évnyi készlet halmozódott már fel, rendszeres fogyasztásom ellenére. Találtam egy viccesebb tanácsot is: tükör előtt végezzük a nem kívánatos tevékenységet. Na, ez jó lesz, pont nekem való! Van egy pici tükröm, azt beteszem a hűtőpolcra, döntöttem el, hogy amikor visszaesnék, kizökkentsen saját ábrázatom. Eleinte ez sem működött, mert amikor vágyom rá, az egy beszűkült állapot. Olyankor nem érdekel semmi, odébb kotrom a tükröt és megnézem, a férjem nem tett-e be magának hűlni egy táblával. Találékony és kísérletező kedvű vagyok, mit nekem tanácsok, kitaláltam: megpróbálom olyan állapotúvá tenni a csokoládét, hogy megundorodjak tőle. Elővettem egy nyulat a készletből, kibontottam és egy tálkában kitettem a konyhapultra, olyan részre, ahol egész délelőtt éri a nap. Délutánra összerogyott, ekkor vizet öntöttem rá, hogy a nyállal keveredést imitáljam és valóban, másnapra gusztustalan elegy keletkezett belőle. Innentől kezdve, mondhatni, ura voltam a helyzetnek.

 

Egészen a mai napig. Kinyitom a hűtőt, nem is azért, hanem tejért. A hűtőpolc részét képező tükör mögül látom, hogy a kedvenc egész mogyorós étcsokoládém papírja kandikál ki. Mit kandikál, csábítóan integet felém a nyitás lendületétől, a kibontott csomagolásával. A tükör egy elcsigázott fejet mutat és a pavlovi reflexként ismert nyállöket és nyelés hatására fel-le liftező gégefedőt. Férjem ekkor lép mögém és mosolyogva vállamra teszi a kezét: hagytam neked egy kockát, de csak egyet, mert tudom, hogy leszokóban vagy.

A bejegyzés trackback címe:

https://ila-viragh.blog.hu/api/trackback/id/tr4714254365

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.